Most, itt nemrég, az elmúlt század- és ezredforduló táján kifejezett sikere és haszna volt előbb a regionalizmus, majd az ahhoz szorosan simuló kulturális nomadizmus fogalmaknak. Viszonylag gyorsan kimentek a divatból, vagy ha ez túlzás is, manapság mindenesetre kevesebbet emlegetik őket. Mindegy, virágzásuk idején arra jók voltak, hogy ráirányították a figyelmet, miszerint a népek művészete egymásba folyik, meg el is különül egymástól, és ebben egyebek mellett megmutatkozik és megnyilatkozik az akarat, az ideológia és a dialektika. A látszat ellenére nem gúnyolódom, pusztán csak azt szeretném mondani, hogy a centrumokat a régiókkal összekötő úton sodródó
kulturális nomádok
egyszerre helyet keresők, felfedezők; hősök és szegénykék, beilleszkedők és ellenállók. Az első olyasfajta történetet, mely ezt a gazdag helyzetet pontosan illusztrálta, s végül is máig érvényes, Kassák Lajos írta le önéletrajzában, az Egy ember életében. Kassákot nagy európai gyaloglásában Szittya Emil vezényelte Vergiliusként, mert hiszen a konok lakatosnak valahogy tényleg pokol lehetett a hónapo-kig tartó utazás. Nomádnak érezte magát a szó legteljesebb és leg-ellenszenvesebb értelmében, s a leginkább talán éppen Párizsban. Szittya végül - világpolgárként - ott maradt, mert azt képzelte, "ha Párizsban sikerül...", akkor megváltódik, Kassák - ugyancsak világpolgárként - hazajött. Szittya a centrumban küzdött regionalistaként, Kassák a régióban próbált centrumot verbuválni. Ötven-hatvan évvel korábban, amikor ilyesféle akaratról még senki sem hallott, Madarász Viktor is járt Párizsban, élt ott vagy két kedves évtizedet, sikerei voltak, tetszett a franciáknak, mint igazi "nomád", aki a boulevard-okon is megőrizte "couleur local"-ját, mélyszilvakék, zsinóros magyar ruháját, csizmáját és pörgekalapját meg persze felhős-megszállott komolyságát, mely végül (természetesen) hazavezérelte, művészi végzetébe.
Gondolhatnánk, s nem lenne haszontalan, mert leegyszerűsítené a dolgunkat, hogy Madarász, Szittya és Kassák sorsa mélymintaként, képlet gyanánt is felfogható, már ami a magyar művészek világba illeszkedésének praxisát illeti az elmúlt másfél században, de persze nem egészen így van, Cserba Júlia könyve legalábbis nem ezt igazolja. Kötetében Madarász még nem szerepel, az a fajta durcás magaviselet pedig már nem dolgozik a szerző szerint a Franciaországban élt vagy élő művészekben, ami valaha ott dohogott a "történelmi festő" lelkében, s ebben biztosan igaza is van. Az általa tárgyalt 127 művész jó részét az elmúlt száz évben egzisztenciális (politikai) okok küldték-üldözték Franciaországba és marasztalták is ott, s mint kiderül, csak kevesen érezhették beváltottnak reményeiket. Vagyis hát nem lehet konzekvenciákat levonni, sugallja joggal a könyv, magánkínlódások és magánsikerek szövedéke a történet, melyből persze ki-kiemelkedik néhány nagyobb karrier, de jobbára csak romantikától fosztott igyekezettel találkozhatunk. Miután a szerző láthatólag ragaszkodott ahhoz, hogy csak képzőművészeket mutasson be, Brassa•n, Vasarelyn, Beöthy Istvánon, Hajdú Istvánon, Hantai Simonon, Pán Mártán és talán Reigl Juditon kívül nem is igen találhatott kortársként, a saját maga idejében internacionálisan beérkezett mestert, de éppen Vasarely vagy más szempontból például Réth Alfréd, Kolozsvári Zsigmond vagy Prinner Anna életművének reputációja bizonyítja,
mennyire kiszolgáltatott
az időnek egy-egy pálya, s leginkább valami renden kívüli, hektikus szinuszgörbével írható csak le.
Cserba Júlia könyvének ez az egyik legfőbb erénye: nem átírni, felstilizálni, esetleg és utólag vagy kortársként a jelenben megítélni akarja a magyar képzőművészet egy sajátos aspektusának históriáját, hanem rokonszenvező, együttérző módon, mégis objektivitást sugallva összefűz különböző dramaturgiájú, végkicsengésű és tanulságú, ismert és eddig a legkevésbé sem tudott történeteket, amelyek két (vagy több) kultúra, szellemi kondíció és mentalitás egymásra hatásáról szólnak. A láthatólag hosszú ideje készülő könyv forrásértékű: a szerző - akivel csak tehette, s nincsenek kevesen - hosszú beszélgetéseket folytatott, így a szöveg tárgyilagossága mögött folyamatosan érezhető a személyesség, a felfedezés és megismerés öröme, mely jelen van ugyan, de sohasem tolakodik az "alany" sorsa elé.
Vince Kiadó, 2006, 364 oldal, 6495 Ft
