Ha csak felületesen is, de átpásztázunk az elmúlt tíz-tizenöt év magyar festészetén, három tendenciát figyelhetünk meg: az egyik egy rurálisnak, egyszerűnek és "ügyetlennek" álcázott, szofisztikált posztkonceptualizmus, másképpen fogalmazva: speciális arte povera némi "vidékies" gesztussal, a "kívülmaradás" attitűdjével pozsgásítva, melynek narrativitása akkor is jellegzetesen kemény, ironikus és paradoxonra építő, amikor nem a jellemző installációs formában vagy assemblage-ként nyilatkozik meg, hanem például rajztanárosan affektált formába burkolózik.
A másik: az iméntivel párhuzamosan, de talán inkább azzal szemben, egy sajátos, intellektuális mezben jelentkező, finom, olykor akarva-akaratlanul finomkodó képi (festői) kultúra, melynek mélyén tagadhatatlanul ott szorong a reklámklipek vagy a tévésorozatok, esetleg a kultuszfilmek vizuális-gondolati közhelyeinek toposzrendszere, s a mindenkori divatbanalitás, mely némelykor finoman irizáló iróniával, máskor érzelmes nosztalgiával íródik át. A lényeg a reprodukció, a közvetített látvány illuzionisztikus profanizálása (más szempontból a közvetítettség mitizálása). S tőlük távolabb, harmadikként, hűvös és kimért eleganciával az absztrakciónak egy metafizikus, erősen intellektuális változata "figyel" az időn túli idő "szavára", a rendíthetetlenség álcájában.
Paradoxonnak tűnhet, mégis azt hiszem, egyáltalán nem az: a rendíthetetlenséget a következetesség bonthatja fel.
Nyáron a Szépművészeti Múzeumban a Rembrandt-jubileum tiszteletére rendezett kortárs magyar képzőművészeti kiállításon Bak Imre Ön-arc-kép(R) címen új festményt állított ki, melyen a figyelmes szemlélő érdekes változást vehetett észre a művész korábbi munkáinak asszociációs irányait illetően. Már maga a cím merész feltételezésekre indíthatta a nézőt, mert - s most a legkevésbé sem ironizálok - nem emlékszem, hogy az elmúlt negyven évben Bak bármikor is ilyen intenzitású személyességre "ragadtatta" volna magát, nem tudok róla, hogy az önmagára visszaforduló-visszafordítható érdeklődésnek valaha is dokumentumát akarta volna adni. Amint annak is csak egy réges-régi pillanatban és csakis abban a pillanatban volt érvénye, hogy egyáltalán portrét készítsen. Akkor, 1967-ben egy különös,
életművében máig páratlan
s minden jel szerint annak is megmaradó festmény készült, a Marika, melyet Bak az elmúlt évekig szinte rejtegetett a világ elől. A kép ugyan tagadhatatlanul egy hatás alatt álló festő munkája, mégis igen fontos volt a korszak magyar művészetében. Egyrészt dokumentum értékű: itt jelent meg először Bak festészetében az egyenlő szélességű sávok tiszta rendszere, másrészt ez a festő utolsó, valóban figurális munkája. Az átlósan futó kék és cinóber csíkok felett a festmény felső harmadába illesztett portréfríz (egy érettségiző lány életnagyságra nagyított tablófényképe ötször, szitanyomatként) természetesen elsősorban Andy Warhol celebrities-képeit idézte, ahogy emlékeztetett sok pop-art montázsra is, amelyek éppen ezt a kettősséget, a sávok üres-dekoratív trivialitását és a portrék vásárias-céllövöldés, látványos, mégis monoton sorjázását simították egybe. Bak ezzel a munkával közelítette meg leginkább a pop-artot, s talán nem túlzás azt állítani, hogy ha a kép konceptje gazdagodhatott volna és egyáltalán, a festmény ismertté válik a maga korában, úgy Lakner László vagy Konkoly Gyula figurális-narratív pop-artja mellé neki sikerült volna odaállítania, megteremtenie az amúgy meglehetősen szegényes magyarországi pop-art geometrizáló-szimbolikus változatát. Nem így történt.
A majd' negyven évvel későbbi festmény persze nem önarckép, s az 1967-es képet is csak azért hoztam szóba, hogy jelezzem a szavak, fogalmak érvényének mélységét és erejét Bak életművében. Az Ön-arc-kép(R) inkább egyfajta konceptuális-ikonikus üdvözlet, szemérmes hódolat oda-vissza, Rembrandttól Javlenszkijen át, és természetesen Bak Imrén keresztül.
Amint az a nyomában készült öt másik kép is most a Fészekben. Az új művek szigorú "sematikájukkal" részint visszautalnak a hetvenes években festett Nap-madár-arc sorozat tautologikus jelelemzéseire, hiszen a képek kompozíciója mindannyiszor az arc-eszme szerkezetére alapszik, részint pedig azt az autonóm, színes síkokból épített illuzionisztikus perspektívát alkalmazzák, egyszersmind analizálják-bonyolítják tovább, mely Bak festészetében a kilencvenes évek végétől - ha ez nem képzavar - legalább négy szintre emelve tűnt elő: egyrészt a klasszikus konstruktivizmus "rétegelt", az egymást fedő síkok titkolt perspektívájára; másrészt a colourfield painting színintenzitáson és színhangulaton alapuló térélményére; harmadrészt az "ábrázolás", a sejtetett narrativitás, az asszociációk esélye által keltett térképzetre (néhány éve például a várossziluettekére); negyedrészt - az ellentmondással együtt - a művészettörténeti (idő)perspektívára, mely különös, de nem meglepő módon lesz része a fizikai térnek, hiszen az idézet, szervesülése ellenére is, önálló térrel bíró felületet követel.
És most mindez kiegészült egy újabb, szinte csak hártyavékony réteggel: élénk tekintetek terébe került a néző; más szempontból Bak Imre munkái új reflexet kaptak a személyesség éppen csak megrebbenő érzékiségétől.
Fészek Galéria, december 1-jéig
