A kiállítás meghívóján reprodukált festmény szintézisként foglalja össze mindazt, amit Szigeti Tamás a festészetről gondolt az elmúlt három évben az azonos helyen megrendezett három tárlaton. Szigeti - a budapesti Iparművészeti Egyetem után a mexikóvárosi Képzőművészeti Akadémián szerzett diplomát -, úgy látom, nincs igazán benne a korosztálya, a késői húszasok, korai harmincasok trendakaró, coolra törő, könnyűkezű csapatában, s hogy ezért-e, vagy valami más okból, nem tudom, de az mindenesetre érdekes, hogy fontosnak, mintegy önmagával folytatott "tanulmányi versenynek" tételezi-tételezteti, hogy röpke 36 hónapon belül nagyjából 80 festmény és grafika révén megmutattassa, mire jutott.
Vagyis - úgy tetszik, nem, inkább úgy rémlik - azt tárja fel és adja értésünkre, amit nem is a festészetről, hanem az általa festészet- vagy közelebbről művészet-, még pontosabban szellemtörténetnek tartott fenoménról képzel: tehát mit gondol az ember duális természetében lezajló legnagyobb küzdelemben, a szellem és a hús harcában kialakult részeredményről, s ha már, akkor egyszerre mindjárt többről is. Hiszen Szigetit láthatólag nemcsak a kettősségbe foglalt misztérium, hanem a misztériumba foglalt kettősség többszörözöttsége is mélyen érdekli, márpedig a leképezés minőségének történetisége és a történetiség leképezhetősége egyszerre jelent vagy ad alapot arra, hogy az ember (a művész) azonos mezben és szerepben több csapatban és több térfélen is játszhasson, s ha más nem adódik, akkor például önmaga ellen akár.
Festményei és grafikái most, ebben az évben is viszonylag szűkösnek tetsző kínálattal élnek: többnyire élő és kimért húst ábrázolnak. Embert és vele együtt disznót. Olykor darabolva, ezzel visszautalva korábbi munkáira, melyeken feldolgozott állatokat "jelenített meg" karaj vagy comb, esetleg tarja képében (a pop-artra s elsősorban Claes Oldenburgra emlékeztetve), máskor és újabban egyben vagy kibontva-felmészárolva, már-már drámai pastiche-ként. Szigeti a disznót dramaturgiai toposszá fényezi fel, az állatnak-mint-lénynek teljes, szimbolikus "alkalmatlanságát" és mérhetetlenül "negatív konnotációját" is figyelembe véve (tudjuk, számtalan tulajdonsága emberi). Ezzel egyrészt közvetlenül, ironikusan hivatkozik Rembrandtra, majd akaratlanul, de következésképpen Soutine-ra, továbbá Louise Bourgeois-ra is utal egyfajta univerzális keresztre feszítést blaszfemizálva. Másrészt és még odébb: a nő, a forszírozottan, jelmezileg "kortárs" femme fatale asszony és a sertés, a láthatólag és a legkevésbé sem véletlenül szimbolikussá tett és lett ártalom viszonyának megrögzítésével valami kimondhatatlan, bár ez ellentmondásnak tűnhet, de mégiscsak 19. századiasan, regényesen fájdalmas, perverz titok vérszagú nyomára vezet. A lényeg a kimódolt, időtlennek szánt archaizálás. Szigeti képeiről mondhatatlan irracionalizmus árad, mellyel - fogalmam sincs, mennyire ösztönösen vagy tudatosan, de mindenesetre - a kora középkori miszticizmus, a metafizikainak látszó nőgyűlölet és a liberális gender-megbocsátás-belátás között lépdel-egyensúlyoz. Mindez roppant rokonszenves, még akár a három év teljesítményének betetőzése is lehetne, ha a festmények követni tudnák technikailag az elszánást. Munkáinak legnagyobb baja azonban éppen az, hogy mintha pusztán csak kommunikálni próbálnák, nem pedig érzékileg akarnák (tudnák) megjeleníteni azt az ellentmondásos, de mindenképpen fájdalmas, mélyen, zsigerileg őszinte-fontos kérdést, miszerint mi a szellem és a matéria viszonya, és amelyet most, így, ebben a szikkadt, nem eléggé festői, nem eléggé anyagszerű, kiszámítottan posztkonceptuális formában csak didaktikus tantételnek láthat a néző. Vagyis: keresztbe, keresztre feszít húst a hús; disznók elé vetül a gyöngy; tömeg-ember feszül fel a tömegember tömegéreÉ és így tovább.
Szigeti Tamás képei mintha az időből frissen kivetett ikonok lennének, nem arany-, hanem tömegalapon: fotók után megfestett vagy inkább megrajzolt, sematikus kijelentések a rétegelt képen megörökített rétegelt világról, tanáros módon, Ortega y Gasset-mártásban. A központba állított "nagy motívumok", tehát a festmények témájának háttereként ugyanis - a pattern-painting posztpop sematikáját követve - mechanikusan, mintegy raszterszerűen képeznek hálót a hétköznapilag a hétköznapokból ellesett, ismétlendő-ismétlődő portrék vagy a mozgásukban megmerevített sziluettek, hogy az ő világuk, objektivitásuk, egyetemességük előtt játszódjanak le a dupla folyamatok, a festészettörténetre és a különféle dualitásokra egyszerre utaló képek (képletek). De majdhogynem olyan szárazon, mintha a drámai forrpontok triviális közmondások illusztrációi gyanánt készültek volna.
K. Petrys Ház, július 31-ig
