Hó Márton

A punk halott, a Sex Pistols újra koncertezik, Johnny Rotten megint hetente hívja fel magára a figyelmet valami elcseszett botránnyal (legutóbb egy nyári fesztiválon a Bloc Party énekesével verekedett össze), mi meg bízunk benne, hogy az eredeti felállásban játszó Pistols olyan lesz a Szigeten, amilyennek lennie kell: egyszerű, magával sodró és végtelenül paraszt. Olyan, mint Johnny Rotten maga - az ő életében és életrajzi könyvében nincs helye mellébeszélésnek, finomkodásnak és visszafogottságnak.

Nehezen találni még egy olyan zenekart a kurrens popzene élvonalában, mint a Coldplay. Meglehetősen bizarr, de a legtöbb toposz, ami egy zenei újságíró agyából csak kipattanhat, a londoni társaság kapcsán került elő az elmúlt években: a 2000-es évek U2-ja, a Radiohead-iskola éltanulója, a családanyák és az érzékenyebb lelkületű tinik közös mentsvára és így tovább. Pedig nem érdemes túlbonyolítani: Chris Martin és kompániája szimpla popzenekar, néhány igen erős és emlékezetes dallal (Yellow, The Clocks, In My Place, Don't Panic, Fix You így, első körben), minimum egy kimagaslóan erős lemezzel (Parachutes és/vagy a Rush Of Blood...) és - ha túl tudunk lépni a "nyálas hangú, szomorkodó Chris Martin" sztereotípián - egy sokoldalúan tehetséges dalszerző-énekessel.

Már nem annyira frissen, de még erősen él bennünk a tavalyelőtti Sziget dEUS-koncertjének magával ragadó energiája - Tom Barman és zenekara nagyon masszív műsort mutatott be azon az emlékezetes szombaton a Radiohead előtt. Ez az akkor épp nemrég visszatért antwerpeni kompánia teljes joggal szolgált rá a kissé ködösen hangzó szakújságírói billogra: "kontinentális art-rock". Mert bizony a dEUS zenéjében nemcsak az angolszász zenei hatások meghatározóak, lemezeik sokkal szélesebb spektrumot fognak át: az európai sanzon- és folkhagyományoktól a kísérleti zenén keresztül egészen a free jazzig tart a skála, mindez természetesen art-punk és noise-rock dominanciával és hozzáállással.

Ha egyetlen zenekarral kellene definiálni a befordulást, a szorongást és a klausztrofóbiát, egyértelműen a Portishead lenne az ideális választás: a Beth Gibbons, Geoff Barrow és Adrian Utley alkotta, Bristol környéki tengerparti városból (Portisheadből) indult társulat sötét tónusú, nyomasztó, lebegős muzsikája egyszerűen lenyűgöző és hátborzongató. Sokan még ma is a triphop teremtőinek tartják őket, pedig az 1994-es, zseniális alapműnek számító Dummy inkább új irányt mutatott a brit szaksajtó által elkeresztelt zenei irányzatnak.

Amíg Nagy-Britanniában és a világ java részén 2004 volt a nagybetűs indie-forradalom éve (tudják, Franz Ferdinand, Interpol, Maximo Park és bajtársaik), addig nálunk csak erős fáziskéséssel, 2007-ben alakulhatott ki végre egy masszív, fiatal, karcos és gitárcentrikus zenekarokat felvonultató színtér. Mellőznénk a megszokott tiszteletköröket, hogy ezek az alakulatok a nemzetközi fesztiválokon is megállnák a helyüket, meg hogy most tényleg itt a lehetőség csatlakozni a nemzetközi popzene véráramához, inkább szimplán örüljünk annak, hogy van nekünk is egy sokszínű indie "garázsunk", amelyből egyre több zenekar tolat ki bemutatkozó anyaggal. Tavaly a fővárosi zenekarok jöttek ki első lemezzel (The Moog, EZ Basic, Hangmás), idén tavasszal három vidékről indult zenekar debütál.

Egészen kevés kulcsfontosságú zenekar van a rocktörténelemben, amely még huszon- vagy harmincakárhány év után is képes a megújulásra. Az újjászületés fogalma hordoz magában valami gyanús, az aktuális lemez megjelenéséhez időzített marketingtartalmat - mégis, időről időre akad olyan rockdinoszaurusz, amely a halványabb próbálkozások után ismét elő tud állni újnak ható anyaggal. A kilencvenes években a Depeche Mode és a U2 volt ilyen, ám ha a kétezres évekből kellene rábökni efféle zenekarra, akkor már kissé zavarba jönnénk. Az R.E.M. szerencsére még időben jelentette meg új lemezét.

A jobb híján magyar indie színtérnek nevezett, angolszász hatású szcéna legrégebben létező zenekara az Amber Smith. A 2000-ben alakult társaság felállása különböző tagcserék és vargabetűk után 2004-ben állandósult, két évvel ezelőtt jelentették meg Reprint című nagylemezüket, majd idén februárban jöttek ki a folytatással - Introspective címmel. A zenekar dalszerző-énekes-gitárosa először adott interjút a Narancsnak.

A Krétakör Színház és a Krétakör SzínészTáncZenekar színész-énekesnőjével legutóbb a 2006-os karácsonyi dupla számban beszélgettünk. Akkor is, most is mindenféléről.

Lassan eljutunk addig a pontig, amikor Izlandot már nem erős és újító zenei exportőrként tartjuk számon, hanem igazi popkulturális nagyhatalomként, amely rendszeresen autentikus és karizmatikus egyéniségekkel dobja fel a beszürkülésre és önmaga ismétlésére hajlamos angolszász zenei kultúrát. Azt már Björk óta tudjuk, hogy az izlandi gejzírek és a hópáncél valószínűtlen fehérsége rejt magában valami egészen bizarr, melankolikus, ártatlan levegőt, amely bájosan súlyos és egytől egyig izgalmas előadókat fúj a kontinens és a szélesebb elismertség felé.

Ugyan nem tartom magam az MTV-generáció tagjának, de nekem is - mint minden popra és rockra fogékony huszonévesnek - meghatározó élmény volt a kilencvenes évek elején az egyetlen fogható és nézhető zenei tévécsatorna, az MTV Europe. Intenzíven néztem a Most Wanted (Ray Cokes!), a 120 Minutes, a Headbanger's Ball, az MTV Unplugged és természetesen a Beavis és Butthead adásait hétről hétre, és mindegyikben az volt a legjobb, hogy máshol akkoriban el nem érhető klipekkel és előadókkal lehetett találkozni.

Hogy valami van a pécsi levegőben, azt már a kilencvenes években is sejtettük, de most már egészen biztosak vagyunk benne. A közelmúltban egyre több figyelemre méltó előadó és zenekar tűnt fel a baranyai megyeszékhely vonzáskörzetében az egy szál akusztikus gitáros dalszerző lánytól a nu-dzsessz formáción át az újgenerációs rockzenekarig. Amikor a pécsi könnyűzenei életről szólunk, nemcsak "a vidék" legerősebb zenei bástyájáról beszélhetünk, hanem egy előremutató, az egyéb zenei csomópontokat is erős új impulzusokkal ellátó központról. Egyes vélemények szerint Pécs a magyar Liverpool - ami, ha masszív túlzás is, azért nem teljes képtelenség.

Nem bírom a hippiket - a jól ismert punk/hardcore vélekedések miatt, és azért sem, mert néhány kivételt leszámítva a hatvanas évek fontos mozgalma rengeteg üres és dögunalmas zenekart, előadót generált. Szóval minden okom megvolna rá, hogy lehúzzam a keresztvizet főhősünkről, aki úgy néz ki, mint aki nemrég csatlakozott a Haight-Ashbury kommunájához, és éppen készül az altamonti fesztiválon való fellépésére, de a lemezei meghallgatása után mindig zavarba jövök.