Hazatérés - Sigur Rós: Heima (DVD)

  • Hó Márton
  • 2008. február 21.

Zene

Lassan eljutunk addig a pontig, amikor Izlandot már nem erős és újító zenei exportőrként tartjuk számon, hanem igazi popkulturális nagyhatalomként, amely rendszeresen autentikus és karizmatikus egyéniségekkel dobja fel a beszürkülésre és önmaga ismétlésére hajlamos angolszász zenei kultúrát. Azt már Björk óta tudjuk, hogy az izlandi gejzírek és a hópáncél valószínűtlen fehérsége rejt magában valami egészen bizarr, melankolikus, ártatlan levegőt, amely bájosan súlyos és egytől egyig izgalmas előadókat fúj a kontinens és a szélesebb elismertség felé.

Lassan eljutunk addig a pontig, amikor Izlandot már nem erős és újító zenei exportőrként tartjuk számon, hanem igazi popkulturális nagyhatalomként, amely rendszeresen autentikus és karizmatikus egyéniségekkel dobja fel a beszürkülésre és önmaga ismétlésére hajlamos angolszász zenei kultúrát. Azt már Björk óta tudjuk, hogy az izlandi gejzírek és a hópáncél valószínűtlen fehérsége rejt magában valami egészen bizarr, melankolikus, ártatlan levegőt, amely bájosan súlyos és egytől egyig izgalmas előadókat fúj a kontinens és a szélesebb elismertség felé. Megemlíthetjük az ismertebbeket (múm, Gus Gus, az egykori Sugarcubes), de sokkal fontosabb szóba hozni az újabb hullámot (Jakobínarína, Olöf Arnalds, Mínus), akik néhány éven belül talán megközelíthetik a Sigur Rós népszerűségét. Merthogy Jónsi Birgisson és zenekara a 2006-ban megjelent, Takk című albumával még a korábbiaknál is nagyobb sikerre tett szert - már nemcsak a beavatottak meg a kultúrsznobok titkos kedvenceként került szóba a négyes, hanem egy sokkal szélesebb kör csettintett a zenekarnév hallatán (egyébként magyarul a "Győzelem Rózsája"). Minden dalból súlyos, kibukott hangulat árad, s a klasszikus rockfelállásban játszó zenekar teljesen egyedülálló hangzást alakított ki, viszonylag egyszerűen: az énekes-gitáros Jónsi csellóvonóval játszik hangszerén, és kizárólag fejhangon, éteri magasságokban énekel, és ehhez jön még hozzá a jó értelemben vett monumentalitás, amely a lágyabb, visszhangeffektezett harmóniák és a megborult, gyakran szénné torzított zúzások váltakozásával áll elő. Csakis ajánlani tudjuk kiváló lemezeiket - az Agaetis Byrjunnal érdemes kezdeni, de a ( ) is erős.

A Heima című kétlemezes DVD a zenekar 2006 nyarán, a Takk világ körüli turnéja után megtartott izlandi meglepetéskoncertjeinek lenyomata (egy Hvarf/Heim című dupla minilemez kíséretében, amely ritkaságokat és kiadatlan felvételeket tartalmaz). De nem csupán szimpla turnéfilmről van szó. Lenyűgöző zenés dokumentumfilmet láthatunk, amely a csodaszép "jégföldi" felvételek miatt természetfilmként is működik. A zenekar tagjai hazai pályán (a Heima jelentése "Otthon") beszélnek az együttesről, a turnéról, a világhírnévről, a sokszor fárasztó interjúzásról és fotózásról, és közben a koncertfelvételek során a legvalószerűtlenebb helyszíneken tűnnek fel: a templom előtt, a közösségi házban, a gejzírek mellett vagy éppen a djúplaviki halüzemben. A kanadai Dean DeBlois rendező (akinek nevéhez a Lilo & Stich című animációs film is fűződik) közel 120 órányi anyagból gyúrta össze a másfél órás filmet, mely valóban olyan, mint az izlandi atmoszféra és a Sigur Rós: hűvös, borongós, mégis kedves, szeretetre méltó, magával ragadó, gyermekien bájos. Mint amikor az izlandi kisgyerek egy hosszúra nyúlt gejzír- és jégtúra után hazatér a meleget adó családi otthonba.

XL Recordings/EMI, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.