Csavar, idézőjel, fricska - Devendra Banhart: Smokey Rolls Down Thunder Canyon (lemez)

  • Hó Márton
  • 2007. december 6.

Zene

Nem bírom a hippiket - a jól ismert punk/hardcore vélekedések miatt, és azért sem, mert néhány kivételt leszámítva a hatvanas évek fontos mozgalma rengeteg üres és dögunalmas zenekart, előadót generált. Szóval minden okom megvolna rá, hogy lehúzzam a keresztvizet főhősünkről, aki úgy néz ki, mint aki nemrég csatlakozott a Haight-Ashbury kommunájához, és éppen készül az altamonti fesztiválon való fellépésére, de a lemezei meghallgatása után mindig zavarba jövök.

Nem bírom a hippiket - a jól ismert punk/hardcore vélekedések miatt, és azért sem, mert néhány kivételt leszámítva a hatvanas évek fontos mozgalma rengeteg üres és dögunalmas zenekart, előadót generált. Szóval minden okom megvolna rá, hogy lehúzzam a keresztvizet főhősünkről, aki úgy néz ki, mint aki nemrég csatlakozott a Haight-Ashbury kommunájához, és éppen készül az altamonti fesztiválon való fellépésére, de a lemezei meghallgatása után mindig zavarba jövök.

A Venezuelában született Banhart San Franciscóban lett helyileg ismert előadó. Miközben a friscói művészeti suliba járt, akusztikus gitáron írta dalait, és rendszeresen koncertezett, amíg a Swans énekese, Michael Gira fel nem fedezte. New Yorkba költözött, ahol Gira saját kiadójánál (Young God Records) jelentek meg első lemezei. A 2004-es Nino Rojo, illetve a Rejoicing In The Hands visszafogottságával és kedvesen csilingelő dalaival még inkább egy szűk, az akusztikus dalszerzőket kedvelő körnek szólt; első, zenekarral megtámogatott lemezén (Cripple Crow) viszont már egy sokszínűbb, rockosabb és izgalmasabb előadót hallhattunk.

Amint azt hatodik albuma is tanúsítja: ez az anakronisztikus trubadúr nem sorolható be könynyen a tucatnyi mai folk/country/hipster előadó közé. Banhart trapéznadrágjának zsebében merészebb témák vannak, és sokkal inkább elrugaszkodik az általa (is) elindított sajátos folkmozgalom (amelyre a szaksajtó két csodálatos címkét fundált ki: Naturalismo, ill. New Weird America) paneljeitől. A lenyűgözően szép, Almodóvar-filmzeneszerű nyitódal (Cristobal), a bizarr módon énekeffektezett szamba-stílusgyakorlat (Samba Vexillographica), a három tételből álló, a Take Five jól ismert zongorás témáját laza eleganciával idézőjelbe tevő, zakatoló elszállás (Seahorse) kiváló példák erre. A Hammond orgona, a füstös vintage hangzás, a szürreálisan naturalisztikus szövegek mind a múltat idézik, de a hatás friss és revelatív. A latinos megoldásokat a Beatles dalszerzési attitűdje váltja fel, elvises énekstílusra Jim Morrison hangjának tökéletes megidézése következik. A háttérben hajópadló ropogása hallik, az akusztikusgitár-témából pedig zongorás gyöngyszem lesz (Seaside); a Saved című, Antony vibratós stílusában elénekelt szürreális gospel pedig több mint lenyűgöző. Legnagyobbat akkor üt, amikor anyanyelvén énekel (Carmencita), ráadásul van néhány elszállós zongorás dal (Freely, Remember), amely a Coldplay- vagy Radiohead-rajongóknál is biztos befutó lehet. Sokoldalú, virgonc békehírnökkel van dolgunk, aki minden egyes dalába tesz valami csavart, idézőjelet, fricskát. Ezzel a lemezzel a huszonhat éves Banhart selejtező nélkül feljutott az énekes-dalszerző férfiak, többek között Rufus Wainwright, Antony, Ed Harcourt vagy Sufjan Stevens alkotta első osztályába.

XL Recordings, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.