Nem bírom a hippiket - a jól ismert punk/hardcore vélekedések miatt, és azért sem, mert néhány kivételt leszámítva a hatvanas évek fontos mozgalma rengeteg üres és dögunalmas zenekart, előadót generált. Szóval minden okom megvolna rá, hogy lehúzzam a keresztvizet főhősünkről, aki úgy néz ki, mint aki nemrég csatlakozott a Haight-Ashbury kommunájához, és éppen készül az altamonti fesztiválon való fellépésére, de a lemezei meghallgatása után mindig zavarba jövök.
A Venezuelában született Banhart San Franciscóban lett helyileg ismert előadó. Miközben a friscói művészeti suliba járt, akusztikus gitáron írta dalait, és rendszeresen koncertezett, amíg a Swans énekese, Michael Gira fel nem fedezte. New Yorkba költözött, ahol Gira saját kiadójánál (Young God Records) jelentek meg első lemezei. A 2004-es Nino Rojo, illetve a Rejoicing In The Hands visszafogottságával és kedvesen csilingelő dalaival még inkább egy szűk, az akusztikus dalszerzőket kedvelő körnek szólt; első, zenekarral megtámogatott lemezén (Cripple Crow) viszont már egy sokszínűbb, rockosabb és izgalmasabb előadót hallhattunk.
Amint azt hatodik albuma is tanúsítja: ez az anakronisztikus trubadúr nem sorolható be könynyen a tucatnyi mai folk/country/hipster előadó közé. Banhart trapéznadrágjának zsebében merészebb témák vannak, és sokkal inkább elrugaszkodik az általa (is) elindított sajátos folkmozgalom (amelyre a szaksajtó két csodálatos címkét fundált ki: Naturalismo, ill. New Weird America) paneljeitől. A lenyűgözően szép, Almodóvar-filmzeneszerű nyitódal (Cristobal), a bizarr módon énekeffektezett szamba-stílusgyakorlat (Samba Vexillographica), a három tételből álló, a Take Five jól ismert zongorás témáját laza eleganciával idézőjelbe tevő, zakatoló elszállás (Seahorse) kiváló példák erre. A Hammond orgona, a füstös vintage hangzás, a szürreálisan naturalisztikus szövegek mind a múltat idézik, de a hatás friss és revelatív. A latinos megoldásokat a Beatles dalszerzési attitűdje váltja fel, elvises énekstílusra Jim Morrison hangjának tökéletes megidézése következik. A háttérben hajópadló ropogása hallik, az akusztikusgitár-témából pedig zongorás gyöngyszem lesz (Seaside); a Saved című, Antony vibratós stílusában elénekelt szürreális gospel pedig több mint lenyűgöző. Legnagyobbat akkor üt, amikor anyanyelvén énekel (Carmencita), ráadásul van néhány elszállós zongorás dal (Freely, Remember), amely a Coldplay- vagy Radiohead-rajongóknál is biztos befutó lehet. Sokoldalú, virgonc békehírnökkel van dolgunk, aki minden egyes dalába tesz valami csavart, idézőjelet, fricskát. Ezzel a lemezzel a huszonhat éves Banhart selejtező nélkül feljutott az énekes-dalszerző férfiak, többek között Rufus Wainwright, Antony, Ed Harcourt vagy Sufjan Stevens alkotta első osztályába.
XL Recordings, 2007
