Magyar Narancs: Az elmúlt két évben elég erős színterük lett itthon az indie zenekaroknak, és ez nagyrészt az Amber Smithnek köszönhető.
Poniklo Imre: Ha tényleg így van, annak nagyon örülök, sokkal jobban, mintha eladtunk volna a kilencvenes évek végén több ezer lemezt. Mondjuk ez cél volt mindig is. Már az első lemezünknek is az volt a címe, hogy Nincs szükség ránk, ez is egyfajta provokáció akart lenni. Az nem lehet, hogy mindig ugyanazok a zenekarok legyenek, ne ez a váltógazdaság legyen nálunk, hogy harminc évig volt LGT, Illés, Omega, és aztán a kilencvenes években jön egy újabb nemzedék, elsősorban a Kispál-Quimby vonal, és őket is harminc évig nyomják. Jöjjenek zenekarok, legyen kreatív és ösztönös egymásra hatás, másképpen iszonyú unalmas lesz a hazai könnyűzene. Az még hozzátartozik, hogy amikor a kétezres évek elején megjelent a Nincs szükség ránk, akkor tényleg ez volt a helyzet, az ilyen típusú zenére egyáltalán nem volt kíváncsi senki. Az egykori, úgynevezett alternatív médiumokban (mint például az Est FM) is megkérdőjelezték az ilyen zenekarokat.
MN: Ezért is mentél ki külföldre 2001-ben?
PI: Igen, ezért is, elegem lett a hazai közegből. Nem is az volt a bajom, hogy nincs közönség, mert nyilván lehet erre azt mondani, hogy savanyú a szőlő, hiszen lehet, hogy tényleg szarok voltunk, nem érdekelt senkit a zenekar. Fenntartom azt a lehetőséget, hogy nem jó, amit csinálunk, de ami igazán bántó volt az egészben, hogy egyáltalán semmi táptalaja nem volt akkor egy ilyen együttesnek.
MN: 2001-től 2004-ig Anglia, Írország, majd Németország voltak az állomások.
PI: Voltak magánéleti okai is annak, hogy 2001-ben kimentem Angliába. Elég sok rossz dolog történt velem. Volt egy időszak, amikor teljesen meghülyültem, ez egybeesett a zenei útkereséssel is. Aztán visszajöttem 2002 nyarán, folytattam az Amber Smitht más tagokkal. 2003-ban Németországban klubszinten elég jó ismertséget sikerült elérni, akkor jelent meg a My little Servant, és sikerült olyan helyeken játszani, ahonnan a mai napig visszahívnak, ugyanakkor nagyon felemás év volt, mert volt egy csomó tagcsere. 2004 elején jött össze az a csapat, akikkel most is együtt zenélek.
MN: A 2006-os Reprint lemezre értél be dalszerzőként, és a zenekar is akkor forrt össze igazán.
PI: Szerintem is így van, de igazán a mostani lemezre értünk öszsze. Mindennek megvan a maga ideje. Nem véletlen, hogy a Reprint lett olyan elismert, amilyen. Ez egy tanulási folyamat. Van, akinek 20 vagy 25 éves korában összejön, de van, akinek csak később. És nyilván a Reprint ismertségén sokat segített a yonderboios közreműködés.
MN: Azzal egyetértesz, hogy a yonderboios kooperáció óta lettél igazán érett énekes?
PI: Igen, teljesen. Mert ugyan fontos a rock'n'roll, de az is fontos, hogy az ének a helyén legyen, ne legyen hamis. 2006-ban rendszeresen koncerteztünk, turnéztunk a Yonderral, ez azt jelenti, hogy az egész szettet én énekeltem végig. Néha Laci (Yonderboi - a szerk.) koncertek után mondta - normálisan persze -, hogy kicsit figyelj oda jobban az énekre. Azt gondoltam, hogy ez nem annyira érvényes kritika, mert az előadásmód, a rock'n'roll a lényeg. Aztán adott nekem CD-n két felvételt egy párizsi meg amszterdami koncertről, meghallgattam, és tényleg. Egy ilyen letisztultabb produkcióban jobban kihallatszanak a hiányosságok. Szóval jártam énektanárhoz meg a "monitoros" kérdésekkel is tisztában lettem. Nem azt mondom, hogy most tökéletes énekes vagyok, de ez jó tapasztalat volt.
MN: A Reprint lemez producere a Cocteau Twins-es Robin Guthrie volt. Õt hogyan találtátok meg?
PI: Teljesen egyszerű sztori volt. A Heaven Street Seven basszusgitárosa, Németh Robi kérdezte, hogy megadja-e a kontaktját, mert egy időben felmerült, hogy a kettővel ezelőtti HS7 lemezen ő is közreműködjön. Robin nemcsak hangmérnök volt, hanem mint művész, mint gitáros-dalszerző tekintett a hanganyagra. Elküldtünk neki négy dalt, az volt a kérése, hogy csak a hangsávokat juttassuk el hozzá. Amikor először visszaküldte, erősen belenyúlt a számokba, ez először kicsit furcsa volt, de nagyon szimpatikus, hogy egy külső kéz milyen sokat tud hozzátenni vagy elvenni a már meglévő témákból. Egyébként a nyugati lemezeken nagyon régi hagyománya van az ilyenfajta "producerségnek". Számos nagy meglepetés van, hogy két különböző zenei világból jött ember hogyan dolgozik együtt, mondjuk William Orbit és Madonna vagy Nigel Goldrich és a Radiohead.
MN: Az új lemezen viszont már Chris Brown volt a hangmérnök.
PI: Igen, de ő a produceri részébe már egyáltalán nem szólt bele. Mondhatjuk azt, hogy ezen a lemezen már én végeztem a produceri munkákat, például a Brazil című számban az ének teljesen olyan, mint David Bowie Heroes című számában, ami úgy érhető el, hogy kicsit távolabb, elfordulva énekelek a mikrofonnál - ennek utánaolvastam.
MN: Határozottabb elképzelésed volt a hangzást illetően, mint a Reprintnél?
PI: Egész egyszerűen annyi, hogy nekem nagyon megtetszett ez a 76-tól 80-ig tartó időszak, és annak hangzása. Bowie berlini trilógiája, az első Gary Numan-lemez, és nagyon rákattantam a Simple Minds korai lemezeire is. De azért egyáltalán nem a nyolcvanas évek eleji szintipop hangzás jellemzi a lemezt, a gitárok ugyanúgy jelen vannak, csak a szinti került előtérbe a számok nagy részében.
MN: Bátrabban nyúltatok a számok hangzásához is.
PI: Azért kritizálom gyakran a magyar színteret, főleg a Quimby-Kispál vonalat, mert itthon az a helyzet már évek óta, hogy egy zenekar elér valamit, és teljesen beleragad a saját közegébe. Gyakorlatilag ugyanazokat a lemezeket jelentetik meg egymás után. Nem állítom azt, hogy azoknak a zenekaroknak, például a Rolling Stones, AC/DC, amelyek ugyanazt nyomják harminc éven keresztül, nincsen létjogosultságuk, mert ez hülyeség lenne. Nem kell mindenkinek Radioheadnek lennie. De mindig becsültem azokat a zenekarokat, amelyek feszegetik a saját zenei határaikat. Bármi áron megvédem például a U2-t vagy a Depeche Mode-ot. Az utóbbi mondjuk a hetedik lemezéig, a Violatorig megaslágereket csinált, aztán hirtelen megjelentek ezzel a hosszú hajjal, gitározósabb számokkal, és teljesen ellene mentek a rajongói bázisuknak. Benne volt a sansz, hogy egy csomó rajongót elidegenítenek, de azt mondták, hogy nem baj. Ezt Magyarországon eddig nem igazán merte senki meglépni. Most nem azt mondom, hogy az Introspective lenne erre a konkrét példa, nem is merem összehasonlítani az Amber Smitht a U2-val, Depeche Mode-dal semmilyen szinten, de amikor sok helyen beszéltem erről klubtulajoknak, zenészeknek vagy a rádiónak, akkor mindig az volt a reakció, hogy igen, de az más, mert ők megtehetik, mert az Nyugat meg satöbbi. Erre mindig azt mondom, hogy nem tehetik meg: iszonyúan bebukhatták volna, de nem, bevállalták. Mi is csinálhattunk volna még egy Hello Sunt, és dolgozhattunk volna ugyanúgy Robin Guthrie-val, de nem.
MN: Benne volt az is, hogy el akartok rugaszkodni a hazai indie közegtől?
PI: Persze, ez is benne volt. A Reprint tényleg egy klasszikusabb, hagyományosabb-gitározósabb lemez volt. 2005-ben vettük fel, akkor robbant be a Franz Ferdinand, a Maximo Park, a Kaiser Chiefs, de azt gondoltam, hogy túlságosan egyszerű és rizikós lett volna beilleszkedni az aktuális trendbe. Mindig ellene kell menni. Azért, hogy ne legyen az, hogy 5-10 év múlva meghallgatod a lemezt, és a korszellem nagyon rányomja magát a zenére. Ennél a stílusnál maradva: ha '95 és '98 között meghallgatod a fiatal zenekarok lemezeit, nagy részük teljesen úgy szól, mint az akkoriban menő Oasis vagy Blur. Sokkal izgalmasabb egy olyan előadó, akinél ugyanúgy megvolt a korszellem, de mégsem lépett bele, hanem teremtett egy újat - mint például Bowie. Csábító, de nagyon veszélyes beilleszkedni a trendekbe, mert nagyon sok a csapda. Az Introspective-vel is ez volt a helyzet. Úgy feszegetni a saját határaidat, hogy ne legyen öncélú művészkedés, hanem a dal ugyanúgy popdal maradjon.
MN: De a mostani fiatal indie zenekarokra ugyanúgy jellemző az, amit mondtál, hogy nem igazán feszegetik a saját határaikat.
PI: Nyilván azért, mert még fiatalok, két-három éve kezdték, ezzel nincs is baj. Egyébként mindig mondom ezt a szöveget, hogy önmagunkhoz képest megújulni, és gyakran volt erre az a reakció, hogy ez kis ország, kis piac - de itt is ugyanúgy megvan a rizikó. Nekünk is megvolt. Nem állítom azt, hogy nem paráztam, hogy mit szólnak majd az olyan számokhoz az emberek, mint a Brazil, a Hectic, a My Final Plea (amiben egy hang gitár nincs, csak szinti). Például nagyon sokat filóztunk, hogy mi legyen a kislemez. Lehetett volna olyan, amivel biztosra mehettünk volna (Coded, Select All/Delete All), de inkább az Introspective-et raktuk ki kislemezre, és végül be is jött, mert eddig csak pozitív kritikákat kaptunk a legkülönfélébb médiumoktól. Nem kell félni a rizikótól, igenis be kell vállalni. Nem a médiumokon van a felelősség, hanem nagy részben a zenekarokon, hogy normális zenei közízlés alakuljon ki.
MN: A nemzetköziség, európaiság mennyire fontos számodra?
PI: Nagyon fontos. Mi sokat játszottunk külföldön, és talán ez nagyképűen hangzik, de tényleg így van: iszonyúan összeszűkült a kontinens. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amely még tudja, mi az a valutakeret, tehát nem akarom előadni a nagy világutazó szöveget, hogy egyik nap Londonban vagyok, másik nap meg teljesen máshol, de most már tényleg nincsenek nagy távolságok a fapadosok, az internet, az ingyenes skype beszélgetések és egyebek révén.
MN: Ahhoz, hogy valóban jelen legyen, nem kell Angliában vagy Németországban élnie a zenekarnak?
PI: Azt gondolom, hogy Angliában szinte lehetetlen befutni. Bármennyire is angol zenekarok a példaképeink, meg London tényleg egy multikulti hely, azért elég zárt közeg. Mert a britek nagyon meg akarják tartani az angol zenekarokat angolnak. A kontinensen azért más, ott szerintem csomó esély meg lehetőség van. Azt gondolom, hogy teljesen jó színterünk van, teljesen jó zenekarokkal. Mindig mondom, hogy legyünk mi a következő Svédország. Zagar, Yonderboi, a Neo és még jó páran simán megállják a helyüket nemzetközi viszonylatban, kinézetre és a produkciót tekintve is. Nem vagyok kulturális szakember, nem értek hozzá, nem tudom, milyen segítség kellene ehhez kormányzatilag, de nem feltétlenül úgy lehet támogatni zenekarokat, hogy sok pénzt nyomunk nekik. Mondok egy példát: megszervezni egy EU-turnét vagy egy külföldi zenekar turnéjára megszervezni egy magyar zenekart nyitóbandának. A popzenét kellene nyomni. Ha megkérdezel egy EU-fiatalt, hogy mi jut eszébe Svéd-országról, azt mondja, hogy IKEA, Volvo, aztán Hives meg Cardigans. Nem a paprikával meg a goulasch-sal kell kampányolni, vagy azzal is, de inkább a zenekarokkal, előadókkal. A svédek ázsiójának tök jót tettek a zenekarok, sokkal többen akarnak most odamenni. Ez egy kiaknázatlan, nagyon erős országimázs. Egy-egy ilyen imázsépítő kampány költségeinek töredékéből egy 6-8 állomásos turnét meg lehetne szervezni, és nem is annyira a turnészervezés a fontos, hanem hogy iszonyú erős promója legyen a magyar zenekaroknak. Én azért örülök a mostani szituációnak, a magyar zenei színtérnek, mert most nem az van, mint a kilencvenes években. Egészségesen jönnek fel zenekarok. Még mindig megvannak a régebbi "underground" zenekarok (Kispál, Quimby, HS7), de emellett vannak az angolszásznak vagy indie-nek bélyegzett bandák (Moog, EZ Basic, Jacked), és ugyanúgy itt van Péterfy Bori meg a Kaukázus, a Magashegyi Underground, és a hiphop is jön fel. A 90-es években nem nagyon volt ilyen széles választási lehetőség.
