Jacked: Stop The Show Annak fényében, hogy az Arctic Monkeys tagjai is éppenhogy elmúltak 18 évesek első lemezük megjelenésekor, a székesfehérvári Jacked már nem is annyira szemtelenül fiatal bagázs. A 2004-ben alakult társaság alig felnőttkorú tagjai az elmúlt két év koncertjein rendre bizonyították, hogy a menőséghez minőség is társulhat, és nem feltétlenül csak a tagok kinézete, szűk farmerja és kúl bőrdzsekije adhat okot az "iPod-myspace generáció" rajongására. A Libertines-Strokes-Arctic Monkeys hatástengelyeken mozgó számok legnagyobb része ugyanis teljesen rendben van - a Jacked már most mindent tud a feszes popszámokról (Gloria), az egyezős gitársikálásról (You are not), az ötletes ritmusváltásokról (Illusions) és a precíz basszus-dob alapokról (I Don't Mind). Az Alive But Dead szövegében konkrétan el is hangzik a Libertines neve, a fekete-fehér minimálborító pedig pontosan olyan, amilyen mostanában egy menő indie-zenekar kísérőfüzete.
Egy kicsivel több karcosságot, még koszosabb, zajosabb gitárokat ugyan elvártunk volna, és az is hozzátartozik a történethez, hogy ha már nemzetközi nagy kiadó áll a lemez mögött, hasznos lett volna egy zenei producert is bevonni. Ezt leszámítva a Stop The Show kitűnő és pontos látlelet, mert mindent elárul a zenekar mostani állapotáról. A felnőtté válás időszaka ilyen: sármos és szemtelen, keserű, de egyúttal vidám is. **** alá (Universal, 2008)
Gonzo: Lost and Found Lépjünk túl a nem éppen szerencsés névválasztáson, mert a debreceni társaságnak semmi köze Hunter S. Thompsonhoz és a neozsurnalizmushoz, a bemutatkozó lemezük viszont egészen kiemelkedő. A 2002-ben alakult formáció először Dyga Zsombor Tesó című filmjének zenéjével tűnt fel, majd sok vargabetű és tagcsere után tavaly nyárra alakult ki a végső felállás és a markáns megszólalás. A korai magyar nyelvű dalokat teljesen angolra cserélték, a zene összetettebb és rockosabb lett, ezért nem is volt annyira meglepő, hogy megnyerték az ABC-tehetségkutató magyar selejtezőjét pop-rock kategóriában (sőt a nemzetközi verseny bécsi elődöntőjéig jutottak).
Végre van egy olyan társaság, amely nemcsak az elmúlt időszak és a kilencvenes évek meghatározó brit és angolszász hatásait ülteti be saját zenéjébe, hanem bátran nyúl akár a nyolcvanas évekhez is (Cure, Duran Duran, The Smiths), és nem ragaszkodik annyira az aktuális zenei trendekhez, mint a pesti zenekarok nagy része. A Gonzo pontosan annyira veszi magát komolyan, amennyire kell: tud játékos (Underground), lazán természetes (Tidal Wave), szívbemarkoló módon slágeres (Sunrise) és ironikusan provokatív lenni (a Superego című, az indie-myspace szubkultúra divatmajmolását kigúnyoló számban ők is név szerint említik Pete Dohertyt és a Libertinest). A hangszereléshez is bátran nyúlnak: a gitárközpontú dalok többségéhez szervesen illeszkedik a szinti és a zongora (utóbbi például a Lose Everythingben). A színtér egyik legjobb bemutatkozása, masszív és kiemelkedő popdalokkal. **** (Szerzői kiadás, 2008)
Marionette ID: Emptiness Will Change Your Mind A Tatabányáról indult Sammy Sosa zenekar idén radikális névváltoztatáson esett át. Most megjelent első lemezük teljes egészében letölthető a honlapjukról (sammysosaband.hu), de már Marionette ID néven. Õk azok, akik ugyan gyakran lépnek fel indie/hardcore zenekarok társaságában, mégsem lehet besorolni őket egyik kategóriába sem. Egyszerre vannak kint és bent: hardcore-nak túl dallamos, indie-nek nem elég jól fésült.
Sokkal melankolikusabb, befordultabb az ő műfajuk, amely csak kismértékben táplálkozik angol zenekarok munkásságából. Inkább az amerikai college- és zajvonulat képviselői (JR Ewing, Hot Water Music, At the drive-in, Explosions In The Sky) hatottak rájuk, és dalaik korántsem a pophoz, hanem az energikusabb, dallamosabb noise és post-hc zenekarokhoz köthetők. A zajos, torz gitárokat és az egyezős, tört ütemeket a melankolikus énektémák ellenpontozzák vagy egészítik ki - kibukott, elszállós atmoszféra születik ezek által. Sokszínű, változatos felépítésű, 5-6 perc átlaghosszúságú, pontosan kidolgozott dalok vannak, melyek közül kiemelkedik a masszív albumnyitó Disgraceful, a lemez csúcspontjának számító, Trail Of Dead hatotta Somehow Still Here, a csellós kódával szívtájékon ható Arrival és a 3 és fél perces, lendületes punk-hc húzás, a Skyline. Ha nem lenne erodáló a szó (mert az elmúlt néhány évben lejáratták mint stílusmeghatározást), az emo tökéletes jelző lenne erre a kitűnő lemezre. **** és fél (Letölthető, szerzői kiadás, 2008)
