Ha egyetlen zenekarral kellene definiálni a befordulást, a szorongást és a klausztrofóbiát, egyértelműen a Portishead lenne az ideális választás: a Beth Gibbons, Geoff Barrow és Adrian Utley alkotta, Bristol környéki tengerparti városból (Portisheadből) indult társulat sötét tónusú, nyomasztó, lebegős muzsikája egyszerűen lenyűgöző és hátborzongató. Sokan még ma is a triphop teremtőinek tartják őket, pedig az 1994-es, zseniális alapműnek számító Dummy inkább új irányt mutatott a brit szaksajtó által elkeresztelt zenei irányzatnak. A Portishead nem követte a nyugat-angliai pályatársakat: nem orientálódott az elektronikus tánczene felé, mint a Massive Attack, és nem kötődött annyira a hiphophoz, mint Tricky, hanem leereszkedett és bezárkózott saját zenei barlangjába, amelyben finoman vagy éppen nyugtalanító módon fért meg egymás mellett a füstös dzsessz, a csapongó breakbeat, a melankolikus pop és a filmzenei utalások. A tizenegy évvel ezelőtt megjelent folytatás (Portishead) bizonyos értelemben folytatta, vagy inkább tovább szélesítette ezt a baljós, sötét hangulatú ösvényt.
Bő évtizedes hiátus után jelent meg a harmadik Portishead. Nem könnyű befogadni ezt a 11 dalt, de tudatmódosító hatása és magával ragadó hangulata miatt erősen ajánlott sok időt szánni erre az egyszerre egységes és szétesett, felfokozott és leszedált remekműre. A Dummyra jellemző koszos, szemcsés bakelithangzás itt is jelen van, és bár nincsenek annyira "slágeres" darabok, mint a korábbi két lemezen, a dalszerzői zsenialitás most is érvényesül: a Silence, a Hunter, a Nylon Smile, a Plastic és a Small a legszebben sikerült, súlyosan kibukott mestermunkák, amelyek közé néhány optimistább, kedvesebb tétel keveredik (a másfél perces, mandolinos Deep Water vagy a már-már szokatlanul vidám The Rip). Ezek kivételével minden dalban folyamatosan fokozódik a feszültség: egyre vészjóslóbb a levegő a magasban, majd hirtelen, még a robbanás előtt egyszer csak visszazuhanunk a földre. A legszebb pillanatok azonban az érthetetlennek tűnő lezárások: az egyedi, géppuskaropogásra emlékeztető ritmusra épülő szürreália (Machine Gun) végén egyszer csak feltűnik egy masszív szintitéma, mint ahogy a záró Threads végén is váratlanul, hajókürtszerűen bedörren még a gitár - őrület, amiben nincs semmilyen rendszer. Részemről alighanem "év lemeze".
Universal, 2008
