Iványi Zsófia

Egy csapat kiskorú olasz mellé ülök le a HÉV-en, mellettünk néhány erősen izzadó német kolléga azon vitatkozik, hogy Iggy Pop él-e még, és ha igen, akkor azt hogy a manóba csinálja? Kicsivel odébb egy angol lány lelkesen meséli a barátnőjének, annyira szerelmes az új pasijába, hogy max. néhány film-, illetve rocksztárral csalná meg.

Sokat ígérő felütés: egy szerencsés(?) kivételtől eltekintve korra, nemre és hollywoodi státuszra való tekintet nélkül már az expozícióban megvakul minden szereplő. És ekkor az Isten városával híressé lett Fernando Meirelles még el sem kezdte igazán szívatni hőseit.

Buszon ülünk, riportfilm készül, alanya elgyötört arcú, negyven körüli férfi. Daisatónak minden oka megvan az elkeseredésre: felesége elhagyta, barátai nincsenek, a munkájában nem leli örömét.

Sokunkban egy világ omlott össze, mikor kiderült, hogy Britney már nem szűz. Csak akkori fájdalmunk mérhető ahhoz a sokkhoz, ami Hannah Montana rajongóit érné, ha megtudnák, miféle titkot őriz kedvencük.

Papíron minden rendben. Bár akadnak kisebb-nagyobb súrlódások, a család szép, főleg a nagylány, ő profin tud tízméteres magasságból fejest ugrani.

"Kicsit hisztis, szeme színét váltogató, csinos amerikai lány vagyok, és eltévedtem a stúdióban. Több forgatásra is betévedek, egyszer Indiana Jones rovarhadába ütközöm, máskor az Iszonyat falból nyúló kezei kapkodnak utánam, és többfelé is hatalmas konyhakésekkel felszerelt, Basedow-kóros kiscsávók tűnnek fel.

David Frankel újabb alkotása az előzőhöz hasonlóan zsigerig ható témát feszeget: míg Az ördög Pradát visel esetében az volt a kérdés, hogy meddig növelhető a tűsarok (lelki) egyensúlyunk elvesztése nélkül, addig a Marley meg én arra keresi a választ, hogy milyen szintű cukiságot bír el a vászon. Az alkotók semmit sem bíztak a véletlenre - pláne a jó ízlésre -, filmjük akkor sem lehetne édesebb, ha tízezer Disney-figurával forgattak volna egy Sohaország partjainál elterülő cukorgyárban.

Rossz, ha van, még rosszabb, ha nincs - mi az? A házasság. A Nem kellesz eléggé a nagy számok törvényét követve osztja a hasonló bölcseleteket: egymásba gabalyodó sztárok és sztorik sokasága lepi el a vásznat.

Már Mel Ferrer 1966-os fellépését is nehezen heverte ki a világ. Különben is, miért legyen nekünk jobb, mint apáinknak. Nagy művészekről szóló mozik felvetik a kérdést: vajon a kreatív hős vagy inkább a film elhivatott alkotóinak művészete kerül-e előtérbe.

Baz Luhrmann nem kispályázik: egy egész kontinenst jelölt ki legfrissebb mozija témájául, azt a reményt ébresztve nézőjében, hogy bővítheti nagyjából a bumeránghajigáló őslakosokra, a fura arculatú állatokra és a fegyencek leszármazottaiból verbuválódott népességre korlátozott ismereteit a térségről. A történelmi tabló helyett majd' háromórányi, a II.

A földönkívüliek vitathatatlanul tenyérbemászó népség: már egy kisebb bolygórongálás is kiveri náluk a biztosítékot, máris jönnek túlerőstül, óriásrobotostul elpusztítani az egész planétát. Azaz annak természetes erőforrás-szipolyozó, ózonlyuk-tágító, más fajokat kiirtó egyedeit: az emberiséget.

Kiüresedés felé rohanó világunkban létezik egy mesébe illő hely, ahol az emberek még mindig udvariasan köszönnek, számon tartják a másik hogylétét, segítik és támogatják egymást. A szeretet eme varázsos kis szigete nem más, mint egy prágai élelmiszerbolt hátsó részén meghúzódó üvegvisszaváltó - Jan Sverák filmjében legalábbis ez a helyzet.