Sokat ígérõ felütés: egy szerencsés(?) kivételtõl eltekintve korra, nemre és hollywoodi státuszra való tekintet nélkül már az expozícióban megvakul minden szereplõ. És ekkor az Isten városával híressé lett Fernando Meirelles még el sem kezdte igazán szívatni hõseit. A "fehér kór" sújtotta jónép a film nagy részében valami hét lakat alatt õrzött, lepukkant kórházépületben tengeti mindennapjait. A hatóságok bekasznizta fertõzötteken persze rövid úton úrrá lesz a Legyek ura-hangulat, s kedélyüket az sem javítja, hogy soraikat a sutyiban látó Julianne Moore színesíti. Az unatkozó háziasszonyból mûködõ látószerveinek hála vezetõvé avanzsált (lásd még: vakok közt...) asszonykában feltehetõen többször is megfogalmazódik a nézõvel közös vágy: bár ne látnám. A film a lehetõ legnaturálisabb formában tálalja tanmeseszagú történetét: a folyamatosan mozgásban lévõ kamera kíméletlenül rögzíti a mindent ellepõ kosz, a kiszolgáltatottság, a kétségbeesés, az erõszak és a halál képeit.
Nem új találmány, hogy extrém körülmények között az emberek kivetkõznek önmagukból - több idevágó kísérlet bizonyította és számos alkotás feldolgozta már ezt. A Vakság alapjául szolgáló, hasoncímû José Saramago-regény a látás-nem látás többletjelentésével tupírozva adja vissza e szociálpszichológusoknak is kedves problémát. A kicsit fájó szimbolikát az irodalmi hûségre törekvõ filmesek narrációs betétekkel, ugyanakkor tök feleslegesen sózzák ránk. Az apokaliptikus történetbe gyömöszölt metafora kiselõadás nélkül is majd' kiszúrja a nézõk szemét.
A Budapest Film bemutatója
**
