David Frankel újabb alkotása az elõzõhöz hasonlóan zsigerig ható témát feszeget: míg Az ördög Pradát visel esetében az volt a kérdés, hogy meddig növelhetõ a tûsarok (lelki) egyensúlyunk elvesztése nélkül, addig a Marley meg én arra keresi a választ, hogy milyen szintû cukiságot bír el a vászon. Az alkotók semmit sem bíztak a véletlenre - pláne a jó ízlésre -, filmjük akkor sem lehetne édesebb, ha tízezer Disney-figurával forgattak volna egy Sohaország partjainál elterülõ cukorgyárban. A cseppet émelyítõ kaland homlokterében egy féktelen labrador, valamint a Jennifer Aniston és Owen Wilson alakította lelkes gazdik állnak, a háttérben gyönyörû porontyok, csupaszív fõnökök és szemkápráztató helyszínek fedezhetõk fel. A film a majdnem azonos címû (magyarul a Könyvmolyképzõ Kiadó gondozásában megjelent) bestseller nyomvonalán haladva kellemesen felszínes, fájdalmasan bájos és lényegesen hosszabb, mint az elvárható lenne. Pedig csupa akció, nevezett Marley ugyanis rém rossz kutya, megrág, kiszakít, összepiszkol és tönkretesz mindent, nem kevés fejfájást okozva génmanipuláció-gyanúsan tökéletes családjának. De - és itt a csattanó - épp ettõl olyan ellenállhatatlanul, kimondhatatlanul, nézõolvasztóan édes. Az alkotók javára szóljon, hogy egyes részeket - többek között az "ülök a naplementében, és közben szeretem Amerikát" címût - kihagytak a filmbõl, és moralizálás helyett egyes-egyedül a nevelhetetlen ebre koncentráltak.
Azért a némi humorral hintett hardcore szentimentalizmus így sem kíméli a nézõt; a film hatását tekintve felér a Fûrész-saga egy ültõben való befogadásával.
Az InterCom bemutatója
* és fél
