film - El Greco

  • Iványi Zsófia
  • 2009. február 5.

Zene

Már Mel Ferrer 1966-os fellépését is nehezen heverte ki a világ. Különben is, miért legyen nekünk jobb, mint apáinknak. Nagy művészekről szóló mozik felvetik a kérdést: vajon a kreatív hős vagy inkább a film elhivatott alkotóinak művészete kerül-e előtérbe.
Már Mel Ferrer 1966-os fellépését is nehezen heverte ki a világ. Különben is, miért legyen nekünk jobb, mint apáinknak.

Nagy mûvészekrõl szóló mozik felvetik a kérdést: vajon a kreatív hõs vagy inkább a film elhivatott alkotóinak mûvészete kerül-e elõtérbe. Az El Greco gyors és velõs választ ad: egyik sem. Yannis Smaragdis filmjébõl sem az nem derül ki, hogy "A görög", lánykori nevén Domenikos Theotokopulos mitõl vált a spanyol festészet egyik legmeghatározóbb alakjává, sem az, hogy a rendezõ honnan szedte, hogy neki ilyesmirõl kéne filmet készítenie. Ezt-azt persze megtudunk a XVI. századi piktorról, például, hogy szíve elsõsorban a szép nõkért, az igazságért és Hellászért dobogott - onnan derül ki, hogy mondja. A narráció amúgy is sokat lendít a sztorin, hisz' a címszereplõ arcáról nagyjából annyit tudunk leolvasni, hogy szívesen bedobna egy giroszt, majd elnyomna egy blázt. Hiába a megtévesztõ képek sora, mi tudjuk: szerelmes õ, de nagyon, vagy épp mérges valamiért, más érzést ugyanis nemigen utaltak ki e kalandos életû mûvésznek. Ezekkel is meggyûlt a baja szegény - ránézésre tök görög - angol színésznek, de legalább nem lógott ki a sorból: játszópajtásai szintén lelkes teleregény-statiszták benyomását keltik. Ez épp nem baj, valahol a komfortérzetünket is növeli a kereskedelmi csatornákból ismerõs játékstílus, pláne a kórházsorozatok szóvirágait idézõ párbeszédek sora. Az pedig, hogy a különbözõ nációjú karakterek teljesen random módon törik a film nyelvét, az angolt, ha lehet, még misztikusabbá teszi az amúgy sem mindennapos élményt.

Forgalmazza a Hungaricom

* és fél

Neked ajánljuk