Karafiáth Orsolya

Vannak napok, mikor minden teljesen üresnek tűnik. Sehol nincs egy ötlet, egy kis szikra, ami továbblendítene. Ilyenkor azt érzem, a következő lépcsőfok a téboly.

„Baltának használjuk egymást, hogy leüssük azokat, akiket igazán szeretünk.”

A blog kapcsán – főleg az irodalmi képes sorozattal kapcsolatban – rengeteg levelet kapok. Legalább a felében egoizmussal, narcizmussal vádolnak. Pedig még nem értem el a nagymamám magasságait, aki nemrég kijelentette: „Nem ismerek magamnál különb embert.”

„Nem kell hozzányúlni a bálványokhoz: a kezünkön marad az aranyfesték.”

Fazakas Réka tíz éve gyűjti a ceruzákat, amelyek most a kiállítótérben lógnak. „Eddig én voltam függő, most ők” – jegyezte meg.

„Drága Aliciám, mit vétettél, hogy egy ilyen korú emberhez mentél hozzá?! – aki elég öreg ahhoz, hogy csökönyös, irányíthatatlan és köszvényes legyen, túl öreg ahhoz, hogy kellemes legyen, de túl fiatal, hogy meghaljon.”

„Vegyél be dupla fájdalomcsillapítót! Koncentrálj másra! Nem hiszem el, hogy nem bírsz felkelni.” Minden migrénes találkozott már ezekkel a mondatokkal.

„Lőttem egy szarkát.”

Barakonyi Zsombor képeihez írtam ezt a szöveget, a megnyitóra. Különleges művész, különleges technika, látni kell.

„A világ tágul, de vészjóslón összetart / minden, ami bennünket összetart, / és végül, mint összeroppant csigaházból, / mindenkinek kijut egy-egy darab.”

Viselhető, elviselhetetlen.

„Különben a mozgást feleslegesnek tartotta, s úgy gondolkodott, hogy a képzelet könnyen pótolhatja a tények durva valóságát.”