Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Szeretnék néha átállítani egy kapcsolót magamban. Hogy tudjam reálisan – vagy legalábbis távolságtartóbban – megélni a magamban létrehozott képzeletbeli világokat. Mert mi történik? Élem a párhuzamos életeket magamban, mind be van kompletten rendezve. Teli vannak beszélgetésekkel, érzésekkel, megélhető momentumokkal. Ahogyan akár tényleg lehetne is. És nekem magamnak is van bennük pár, az igazinál csillogóbb személyiségem, akinek a lehetőségei végtelenek, korlátai pedig alig vannak.
Ezekben a dimenziókban van persze egy másik otthonom is, amit gyakran az inneniből vett emberek népesítenek be, akik mégis teljesen másmilyenek. Máshogy viselkednek, máshogy szólnak hozzám, és én néha tényleg és komolyan és mélyen szerelmes vagyok. Megteremtődik egy személyiség mondjuk egy futó benyomásból, és onnantól nincs megállás. Nem fantázia kérdése ez, nem a képzelőerő játéka. Vagy legalábbis nem tudatosan. Ezen a síkon (mikor teszem azt megragad egy illat, fogva tart egy tekintet) komolyan hiszem, hogy mindez van, létezik, és nem csak az én fejemben. Érzés mindez, konkrét hangulat, és csalhatatlannak tűnik. Nem feltétlenül illúzió: inkább valamiféle ködös formát kapott vágykép, ami mélyen az álmainkból, vagy akár kislánykori ideáinkból gyökeredzik, és úgy vágyik néha a szárba szökkenésre, hogy szinte kikényszeríti belőlünk az öncsalást.
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Aki hajlamos elrugaszkodni a valódi életétől, abban könnyen növeszt lombot vagy hajt virágot ez a fajta hirtelen jött, eleinte csöppet sem őrületnek tűnő, ám könnyen tébolyba futó elrugaszkodás. Akkor tud a legveszélyesebb lenni ez a fajta paralel lét, ha a másik, az általunk kinézett és a szemünkben (általában józanul szemlélve érthetetlen módon) hatalmasra növesztett bálvány ugyanígy reagál. Összekerül, összecsattan, együtt álmodik és együtt csavarodik, majd gubancolódik össze a két megzavart érzékű, föld felett járó ember, és onnantól kezdődnek az igazi tragédiák. Alávetve lenni egy fantáziaképnek (ami gyakran egy képzelt vagy idealizált szerelem), azonosulni a vágyakozással, mindig sóvárogni a lehetetlent – ebbe csak belebukni lehet. Felénk nő, az életünk fölé tornyosulnak torz elképzeléseink, azonosulunk velük, így leszünk a rabjai…
Rengeteget beszélgettünk már többekkel Bovaryné alakjáról (egyike azon hősnőknek, akik a legjobban foglalkoztatnak), és többen állítják, hogy nem bírják elviselni a karakterét, hogy ütnivaló, borzalmas asszonynak gondolják. A nők megértőbbek. Főleg bizonyos kor felett. Ilyen szempontból lényegtelen, hogy Emma milyen környezetben él, hogy szép-e vagy sem, vagy éppen mivel tölti az idejét. Lelki rokonomnak gondolom, aki – még ha márkinővé is vált volna – sem lett volna boldog és elégedett, hajtották volna a saját magának szőtt, egyre cizelláltabb és egyre inkább a megbomlás felé hajtó vágyai.
Megvan a kép, amint táncol a kertben? Szánalmas és fenséges. Hogyan lehetne boldog bárki is, aki a sejtjeibe épülve hordozza azt a tudást, hogy „Minden mosoly mögött unatkozó ásítás, minden öröm mögött átok, minden gyönyör mögött a csömöre, és a legtökéletesebb csók után is csak a még hevesebb kéj megvalósíthatatlan vágya marad a szánkon.”?
