A mostani képeket véletlenül találtam meg. Még 2005-ben készültek (jó sok változat van még). Pauer Gyula szeretett volna rólam egy életnagyságú festménysorozatot készíteni, annak voltak a darabjai. Természetesen Gyula a pszeudo jegyében gondolkodott, ezért is volt az ajtón belépő mindegyik nő ugyanaz a személy, más-más formában, néha pedig felderengve, árnyképként, hologramszerű figuraként a valós, az éles mellett. Mint egy múltból jövő kísértet vagy egy emlék, ami megtestesül a kontúros személyiség mellett, és ezáltal árnyalja, módosítja azt.
Ki ez a nő? Hová tart? Honnan jön? Létezik-e a lakása, az övé-e egyáltalán? És ha igen, melyik alakmásáé? Egymás mellett kaleidoszkóp hatású lett volna a látvány, elszédíti a nézőjét, nem hagyja, hogy csak egyféleképp gondolkodjon (érezzen) felőle. Én mindig úgy képzeltem, körben lennének kiállítva, hogy meg kelljen mozdulni ahhoz, hogy teljességében befogadjuk, hogy végképp feladjuk a megértés vágyát.
Durrell elképesztő nagyregénye, az Alexandriai négyes is ilyen. Az első három könyvben más-más szemszögből olvassuk ugyanazt (kvázi ugyanazt) a történetet, és voltaképpen a negyedikben is, csak az egy kicsit tovább is visz minket. De mégsem ismétléseket kapunk, mást szűr át mindenki önmagán, más a tónus, mások a hangsúlyok, az érzékelés elcsúszásai áthangolják az alaptörténetet is. Justine-t látjuk valóban? Melissát? Cleót és a többieket? Ők kapnak új és új alakot, őket mintázzák meg a foszlányok, a felbukkanó, formálódó érzetek? Több oldalról szemlélve biztosabb lesz a tapasztalatunk, a tudásunk valamiről vagy valakiről, vagy éppen hogy elbizonytalanodunk és megkérdőjelezzük már azt a néhány irányjelzést és viszonyítási pontot, amit addig alapvetőnek tartottunk?
A regény örvényes, húz magával, és nehezen dob ki aztán. Mindig újra és újra kell olvassam, néha csak úgy belekapok, és hagyom magam: vigyen. (A negyedik részt ritkábban veszem elő.) Olyan erős a sodrása, hogy a sokadik olvasásra előbukkanó döccenések, „hibák”, néhol erőltetett átvezetések sem zavarnak. Sőt, néha úgy érzem, ezektől az apróságoktól, megoldatlanságoktól lesz igazán óriási ez a mű. Ennyi humorral, ilyen érzékien, szuggesztíven kevés könyv szólított még meg, és kevés könyv tudta az üzenetet, miszerint: „Értelmetlen ügyek áramlata nyaldossa a dolgok mozdulatlan szintjét, nem vezet sehová, nem hatol be éghajlatunkba, nem követel tőlünk semmit, csak a lehetetlent: létezzünk” – úgy átadni, hogy attól már-már felszabadultan boldognak érezzem magam…
