Ha egocentrikus az az ember, aki minden reggel, rögtön a kávé után megnézi magát a Google keresőben – szigorúan az utolsó 24 órát, hiszen nincs nap, ami kimaradna –, akkor én egocentrikus vagyok. Mégis mindig kicsit elcsodálkozom azon, hogy amikor felkérnek olyasmire, hogy beszéljek az egoizmusról, az egészséges narcizmusról (az utóbbi években többször is előfordult), nyomatékosan hangsúlyozva, hogy azért gondoltak rám, mert olyasvalakit kerestek, akinek túlteng az egója.
Én ilyen lennék – tettem fel magamnak épp emiatt egyre többször a mélyre vezető kérdést. Tényleg ez sugallnám? Valahogy mindig fura ez nekem, mert – és szigorúan csak magamból kiindulva, mert honnan máshonnan startolhatnék – hajlanék arra a feltételezésre, hogy mindenki ilyen. Hogy mindenkinek önmaga az első, önmaga a viszonyítási pont, az origó. Én érzek, bennem alakulnak ki a dolgok, nem tudok túllépni ezen az egyes szám elsőn. És szerintem nem mond igazat, aki azt állítja, képes erre.
Persze elfedheti mindezeket mindenféle belénk nevelt álszemérem, a néha túlzó fokokat öltő szerénység, a kishitűség. De meggyőződésem, hogy a kishitűség is az egoizmusból fakad – magunkkal foglalkozunk akkor is, amikor leértékeljük a személyiségünket. Viszonyítunk, méricskélünk, mérjük magunkat a másikhoz – és sokszor nyomaszt, amit eredményként kapunk. De a központ mindig és kizárólag az én. Persze, hallottam én is önfeláldozásról, mélységes alázatról, a perszóna kiiktatásáról. De szerintem ez nem a valóság. A valóságban mindent magunkon szűrünk át – és ami nagyon távoli, nagyon kívül van, az egyszerűen nem juthat beljebb. A művészeknél ez különösen így van.
(Lehet, hogy az is egy jel, hogy egyik kedvenc virágom a nárcisz, ami köztudottan Narcissusról kapta a nevét. A levelei önmaga felé hajlanak, ezért sem illik vendégségbe vinni… ám Kínában például a gazdagság és a szerencse jelképe, az újjászületés szimbóluma. Lehet, rossz helyre születtem… A nárcisz szóban egyébként a görög narkoa is benne van, mint a bénítás jele. Az sem lehet véletlen, hogy rokona másik kedves virágomnak, a liliomnak. Sokszor képzelem, hogy liliomok között szeretnék meghalni, szép, dívához illő halál, megfulladni gyönyörű virágok illatában, eggyé válni velük.)
Nemrég látogatónk volt, aki nézegette a lakásban kirakott képeket, a zömük persze engem ábrázol. Legtöbbjük szépen kiretusálva, megkomponálva, egy ideálisabb önmagamat felmutatva. Ismerősöm nagyon nevetett: „És te elhiszed, hogy ez te vagy?” Nem, hiszem, hogy én lennék, illetve nem gondolom, hogy az vagyok, aki a falon lóg, egyszerűen tetszik az, amit belőlem alkotni lehet. Épp ezért szeretem a rólam készült pár festményt is, vagy amikor komoly stáb készít belőlem valami egészen elképesztőt. Lenyűgöz, hogy mindez egy személyből – belőlem – megkonstruálható. Ez talán egoizmus?
Nagyon nagy kedvenceim a dívák – Karády Katalin, Marilyn Monroe, Edie Sedgwick, és még sorolhatnám. Ám ha belegondolunk, az életük tükrében mi lesz nyilvánvaló? Az, hogy ezek a nők – egy-két kivételtől eltekintve – tragikus sorsú alakok voltak. Megtört heroinák, akiknek a színpad fénye üres, kopár árnyékokat hagyott hátra, akik kiszorultak önnön életükből, belekényszerültek egy színes pillanatképbe. Amiről nem biztos, hogy ők maguk néznek vissza. Viszont a képek tetszetősek, biztosan ők maguk is szerették lényüknek legalább ezt a részét.
Megmutatni valamit, ami túlmutat a puszta személyességen – ez talán egoizmus? A művész, aki önarcképet fest, amiben meglátunk egy univerzális üzenetet, egoista? Én magamat például remek alapanyagnak tekintem, de a cél sosem az volt, hogy minél jobban nézzek ki például egy tematikus (vagy szerintem legalábbis valamilyen fontos üzenetet hordozó) sorozaton. Persze nem bánom, ha jól nézek ki, de ez másodlagos…
