Először a naplóit olvastam (onnan az idézet, egy komoly fejtegetés végére biggyesztette oda), azt is csak amiatt, mert egyszer a barátnőm elfelejtette, hogy én is a kopár albérlete mélyén tanyázom, így reggel elment, bezárt, ottmaradtam egyedül, egyetlen könyv – a többi még dobozokban volt – társaságában.
Barátnőm éjjel tért csak haza, addigra már normális esetben az idegeim szélén lettem volna – ám étel akadt, és a naplók sem akadtak a torkomon, sőt, meglehetősen jól szórakoztam. Ám a szerző regényeihez egyáltalán nem kaptam kedvet, nem tűnt valami szimpatikus figurának. (Bár ahogy ezt írom, rögtön rázkódni is kezdek. Mert mostanában folyamatosan azzal kell szembesüljek, hogy az én munkáimat is rögtön és zsigerből a figura felől ítélik meg, nincs távolság, összemossák a személyemet a szövegeimmel, és efelől ítélkeznek. Mivel általában senkinek nem vagyok szimpatikus, nem lehet rendben, amit csinálok. Aki nem úgy néz ki és nem úgy viselkedik, mint egy Író, az nem is író, csak valami, amire még nincsen kategória, de mindenesetre szörnyűséges.)
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Utólag már látom, hogy igazságtalan voltam a nagy szakállassal, csak a fura bejegyzései, az elém tárult zavaros kép miatt nem érdekeltek a regények. Gimnáziumban nekem kimaradt ő is, mint annyian mások, amit utólag sem bánok, jobb volt felnőtten, hosszú-hosszú ráérős délutánokon belemerülni mindenféle olvasónaplói kötelezettségek nélkül a Háború és békébe, a Feltámadásba, és elsősorban és főleg és mindenekelőtt és -fölött a mai napig egyik legfontosabb kedvencembe, az Anna Kareninába. (A képet is ehhez készítettük, a még boldog és reménykedő, a nyíltan és kétely nélkül szerelmes Anna jelenik meg, aki még nem törődik semmivel, aki előtt a szerelme még tökéletes aranyban tündököl. Még nem tudja, hogy a fény csak olcsó spray-től van, hogy lekopik hamar a csillogás, elmúlik az illúzió. A fátyol a nő arca előtt persze azt is jelképezi, hogy a szerelem már csak ilyen, nem tudsz rendesen látni, valami ott van előtted, már-már ellebbenthetetlenül, és hiába gondolod, hogy élesebb már nem is lehetne a tekinteted, megcsal a valóság.)
A könyvön elsőre türelmetlenül végigszáguldottam. majd pár hónapra rá megint belekezdtem, és elkezdtek feltárulni a mélységei, amibe bármikor újra el tudok veszni, kérdés nélkül, miként pár napja is, hogy újra nekivágtam. Az ilyen kis finom jellemzések miatt: „Szergej Ivanovics az öccsét derék fiúnak tartotta, szíve (ahogy franciásan mondta) jól volt berendezve, esze azonban, ha elég gyors is, de a perc befolyása alatt álló, s épp ezért teli ellentmondásokkal.”
A sztorit persze mindenki betéve tudja, nekem sem a történetről szól az Anna Karenina már régóta. Épp ezért voltam annyira elragadtatva a legújabb filmváltozattól is (mínusz a nagy giccsek, mint amikor Anna fürtjei a halálos ágyán csodásan, kicsattanó egészséggel, példás szimmetriában terülnek el). Ám sokat veszít az – nézzük bármilyen lelkesedéssel –, aki beéri a csupán a szerelmi konfliktusra kihegyezett áradó adaptációval…
