A redőnyön át betűző napnak milyen színe van? A lécek között bújnak át a fénynyalábok, nem is bújnak, vetődnek, átszúrják a levegőt. Helyet akarnak maguknak, helyet csinálnak, kiszorítják, kivágják maguknak a teret. Világosság mégsem lesz, nem töltik be színnel a szobát, csak átmetszik a derengést, a mesterséges sötétet, amit éppen ők oldottak át valami láthatóvá, amiben már léteznek körvonalak. Tehát itt vannak a csíkok, az egyik éppen a szemembe vág. Erre ébredek. A fény felébreszt, látni kényszerít, meghatározni a helyet, ahol ez a szoba áll. Ahol helyet foglal.
Belülről csak annyi biztos, hogy egy városban vagyok, egy metropolis mélyén. Utalnak erre a zörejek, a már-már belső lüktetéssé váló utcazaj, busz fékez, kiabálás, kutyaugatás, mennyi lehet az idő? Egyedüli bizonyosság a nappal. A redőnyt óvatosan húzom fel, remélve, hogy az utcarészlet majd sejteti a várost, de nem, de mégsem. Járda, kövek, szemben egy irodaház. Egyszerre zaklat fel és nyugtat meg mélységesen, hogy voltaképpen bárhol lehetek. Lebeg a szobám a térben, nincsenek koordináták, de egy város a városi embernek sosem lehet idegen. Ösztönösen, egyfajta belső sablontérképpel kiismeri magát bárhol, felszáll, jelez, gyalogol, hisz a közlekedési lámpának, hiszi, hogy a sínek a célhoz vezetnek, és hiszi, hogy van rend abban, ahogy A-ból B-re gondol, és abban, hogy az A mindig az ő helye. Egyáltalán: hogy van helye. Mert a dolgoknak ez a rendszere, még ha mindez csöppet sem természetes, nem magától értetődő, és annyi mindentől függ, hogy ha abba belegondolna, elbizonytalanodna.
Fotó: Legát Tibor, ruha: Szilas Rita
Így hát a konkrétumokba kell kapaszkodni. Kimondani magunkban hangosan, hogy ez most a Felszab tér, de 1991 van, és én egy csaj vagyok a téren, még gimnazista, és csak álldogálok ott alföldi papucsban és zsákruhában, körülöttem a megszokott forgatag. És talán éppen emiatt, de ekkor jön a következő zavar, hogy nem, ez már egy teljesen másik év, és másik én, Ferenciek, rohanás fel a metróból, a csizmám tűsarkát letépi a mozgólépcső, és jön egy orosz nő, aki tört magyarsággal szólít meg. Előbb pillanatragasztóval visszarakja a sarkamat, hogy egyáltalán tovább tudjak menni, majd azt mondja, elárulja nekem, mit hoz a jövő. A jövőben is ott a város, és még ott vagyok én is, körülírhatóan, mégsem hiszek neki. Mert miért hinnék szavakban, amik ugyan elém tudnak rajzolni valami elképzelhetőt, de annyiszor történt már valami más – még csak nem is ellenkező, vagy nem is a realitásból kiinduló –, hogy nem gondolom, érdemes lenne bármit, ami nem a „most”, akár csak elképzelni is.
Ami biztos, hogy Bruce Willis forgatott az Oktogonon – ez tény. Túl sokan beszéltek róla, túl sok kép készült, és azért Bruce nem egy akkora csoda, hogy direkt ki kelljen ide találni. Bruce-ban mindenki hisz, hiszen látták, de ha már jelenésről lenne szó, ki tudnék találni jobbat. A stáb nem viccelt, de a forgatócsoportok nem is nagyon szoktak – átalakult az Oktogon, cirill betűs utcatáblák, telefonfülkék kerültek, átrendezési idő alatt, rohammunkában lett az Oktogon helyén egy másik város – az Időgép ugye, jó, hogy nem voltam nyugdíjas akkoriban, engem nem repített vissza, de el tudom képzelni a zavart és a félelmet. És el tudok képzelni egy sokkal erősebb félelmet is, ami azután jön, hogy felfogjuk: minden város egy csapda, egy kelepce, ha belekerültél – mert itt születtél –, nem enged el, de bármikor megváltozhat: egy képtelen stáb ideérkezik, átrendezik, kifordítják, megragadják a sarkait, mint egy paplanhuzatot, fordítanak rajta egyet – és hopp, te már nem is vagy sehol. Vagy arra riadsz, hogy éppen Rómában vagy, néz rád egy kutya, és az állat szemében felismered egy másikét, amelyik még gyerekkorodban nézett rád a Kodály köröndön.
Fotó: Legát Tibor, ruha: Szilas Rita
Zsombort nyáron ismertem meg Krapanj szigetén, egy táborban. Együtt utaztunk, én teljesen készen voltam, gubbasztottam a hátsó ülésen, és zavarba hozott, hogy az első pillanattól azt éreztem, mi ismerjük egymást. Később kiderült, hogy egy utcában születtünk és éltünk, egészen konkrétan két szomszédos házról beszélek. Ez persze még egyáltalán nem ismeretség, de mégis valami különös kapocs a város egy jellegzetes részén nőni fel. A járda mindig az a járda, a házak alaprajza a fejben mindig ugyanolyan lesz. A sarki presszó. A galambok. A hely, ahol gyerek voltál - innen el lehet indulni, ez jó origó. Persze fura lenne, ha a Szinyei Merse utca minden lakója mély lelki rokonságot érezne Zsomborral, és azt gondolná, a képeihez köze van. Egyszóval nem csak ezért lehet bennem ez az érzés, de azért mindenesetre különös. Hasonlóan látok – mert ez az utca, a belső udvarok derengése megtanította ezeket a színeket. Hogy még a legnagyobb verőfényben sincsen Kodak-ragyogás. Hogy mindig valami kitakar, hogy a fény rétegzett. Hogy attól még létezik az élénkség, a sárga, a narancs, az ultramarin, ha mindez nem a nappal fehér vásznára van felfestve finom ecsetvonásokkal, hanem például a pinceajtó érdes fájára van felkenve, és lelakkozva a maga helyére, több rétegben. Hogy a látvány sokszor nem monokróm, de nem is színes. A színeket csak tudod, belülről, érzed, elmozdulnak a fekete-fehér felé – a képüknek megvan az eredetije –, és most már egy ideje Zsombor 2007-ben kikísérletezett, és azóta csak egyre gazdagodó és mélyülő technikájáról beszélek. Végül a képekben persze akár az utcai művészet, akár az irodalom (említhetem Murakami, Llosa hatását) csak eszköz – a színek is csak segédanyagok, miként a szike, a penge, a falfestő henger is. A szorongás is, ez az urbánus alapállapot, az érdes felszín, melyen minden apró vágás és tűnyom megmarad, örökre látszik.
Visz a mozgólépcső, lefelé, a föld mélyére. A fény most megint ismerős színű, borzongok a bizonyosságtól, hogy ez az ismeretlen város az én szobám. Felébredek.
(A kiállítás a Hotel Nemzetiben tekinthető meg.)
