Király Tamás

KOmplett

„Lecsúsztál arról, hogy valaha Király Tamás-ruhád legyen” – vágta oda nekem 2008 végén, jogosan. Nagy projektre készültem, és megkerestem őt előtte, mert azt éreztem, csak ő tudná azt a ruhát megcsinálni nekem, amire szükségem van. Egy olyan darabot álmodtam meg, ami a színpadon át tud változni, egy-egy mozdulattól, egy-egy részlettől hirtelen más karaktert mutat. Egy olyan ruhacsodáról fantáziáltam, amit tényleg senki más nem tudott volna megálmodni.


Fotó: MTI/Mohai Balázs

A társaságaink valahogy mindig érintették egymást, láttam több bemutatóját, a legnagyobb hatással a 2003-as Szigeten volt rám, a szinte lekötözött modellekkel, akiken betűk, szavak formálódtak. Ez az – gondoltam akkor, és onnantól figyeltem. Bementem máskor, amikor mentek az előkészületek, és egyre biztosabb voltam benne, hogy ha eszembe jut valami egészen szürreális, akkor már tudom, kit kell keressek. Kissé félve vezettem neki elő az ötletet, elárulva, hogy egy vasam nincsen az egészre, de ezt a problémát rögtön elhessegette. Aztán a projekt kifutott a kezemből, lezajlott az esemény, ruha nélkül. Én meg nem mertem felhívni, reménykedtem, elfelejtette úgyis az egészet. De nem. A program után vetette oda a már idézett mondatot, és onnantól egy ideig, akárhányszor összefutottunk, csak egy rideg sziát mondott, és ennyi.

Aztán két éve közös rendezvényre hívtak minket, ő az énekesnő ruhájáért volt felelős. Olyan ruhát azóta sem hordott a hátán a föld! És külön fájdalom, hogy még egy fénykép sem készült, nemhogy felvétel róla. (A ruha pedig nem lehet meg, mert egyszeri alkalomra lett megalkotva.) Az az öltözet: élt. Lélegzett, sőt énekelt, kinyílt, majd meghalt. Egybe volt építve az énekesnő testével (több mint 13 órán applikálta rá Tamás a részleteket, el sem hinném, ha nem lettem volna végig ott), egyetlen organikus egység volt a test és a matéria. Tamás összedolgozta a zeneművet a nő mozdulataival, és erre illesztette rá a teljesen képtelennek tűnő, alapvetően nem ruhának való, egyszerre selymes és fémes komponenseket. Az eredmény nem emberi volt: elemelkedett a valóságtól, el a földtől (iszonyú talpakon, anyagkatedrán állt a viselője), és szürreális, új valóságot teremtett az összkép. Egy ember, aki már nem is nő, hanem a zene és a csillogás maga.

Egy dermedt pillanatig, amíg Tamás a színpadra emelte a modelljét, mindenki azt hitte, ez a produkció. Hogy megkaptuk ajándékba ezt a látványt, bezárhatjuk a szívünkbe. Elég is lett volna. Kitört a taps, bámultunk. Ám a zene csak ekkor indult el. És a ruha előbb hullámozni kezdett, majd kissé kinyílt. A lány énekelni kezdett, és az anyag, a váza, a burkolata követte a hangokat, zenélt vele, szigorú egységben. Tamás mellett álltam, és soha nem fogom elfeledni az arcán az elragadtatást. „Épp erre gondoltam  – ölelt meg –, látod, most nézd, most, a magas hangnál, a könyökét figyeld! Tudtam, hogy sikerülni fog.” És a végén az egész jelenség hatalmasra nyílt, remegett a térben, de úgy, hogy mindeközben nem fedte el sem az énekest, sem a zenét: éppen hogy együtt adtak ki valami zsigerit, valami elementárisat. Még mindig átölelve álltunk. Majd összecsuklottunk az öltözőben.

A csoda pedig – miután kitündökölte magát – véget is ért, Tamás lebontotta. A szívem szakadt. „Mégis csinálok neked ruhát – mondta Tamás a végén –, láttam, hogyan nézted. Tényleg szeretnéd. Megcsináljuk.” Eztán megint csak bulikban találkoztunk, de mindig esett szó erről a valaha elkészülő darabról. Idén, január harmadikán találkoztunk utoljára, Márti szokásos évnyitó lencsézésén, mint minden évben. Egymás mellett ültünk, mindenki ki volt nyúlva. És akkor Tamás nagyon furát mondott nekem: „Úgy érzem, nem élek már soká. Arra kérlek, Orsi, hogy minden évben szeptember 13-án, a születésnapomon vedd fel a legelképesztőbb ruhád és a legfantasztikusabb parókád. Öltözz át annyiszor, ahányszor jólesik. Ezt többektől fogom kérni. Hogy így emlékezzetek majd rám.” Kinevettem, hogy Tamás, ugyan már. 2008-ban sem hittem neki, akkor sem. De ha ez üzenet volt, ezennel átadom. Legyen egy nagyon tarka, rikító, megdöbbentő nap szeptemberben. Viseljük őt. Magunkon és magunkban. Ég veled, Tamás.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.