Már hetek óta nem rémít semmi jobban, mint a monitorról visszanéző üres dokumentumok. Néha leírok egy-egy szót, majd kitörlök mindent, mert ez a kevés még elrettentőbb. Csak azt jelzi, hogy elakadtam, nincs a fejemben semmi. Amikor év elején két hónapig Berlinben voltam, azzal áltattam magam, hogy az a kis kitérő ellát majd pár hónapnyi energiával, a begyűjtött élményekkel elleszek egy ideig, feldolgozom őket, sőt a régi, kavargó gondolatokat is más rendszerbe tudom helyezni aztán.
Hazajöttem, és már másnap kevés volt. Indultam tovább. Voltaképpen ezt csinálom már egy ideje: kimozdulok, utazom, de már ez sem elég. Régebben minden egyes út, minden új élmény megmozgatott. Mostanában azt érzem, hiába vagyok én magam fizikailag mozgásban, a szellemem megtorpant. Olyan ez, mint mikor az addiktológusom azt mondta annak idején, hogy ne reménykedjek, nem oldja meg az alkoholproblémáimat az, ha elköltözöm onnan, ahol épp vagyok. Rövid eufóriát kap csak az addikt a környezetváltozástól, aztán minden szépen visszazökken ismét a kezdőpontra. Épp ilyen megtévesztő azt gondolnom, hogy attól, hogy egyik helyről vonszolom magam a másikra, hogy ide-oda teszem át a székhelyemet, bennem magamban elmozdul valami. Közhely, de minden jön velem, mindent cipelek magammal. Egy-két napig érzem csak frissnek, befogadóbbnak az agyam, aztán megint a nulla. Amikor végre eljönne az idő, hogy relaxálhassak, akkor is csak a munkáim járnak a fejemben, a határidők, amiket tartanom kell, a félelmeim, az irracionálisra növelt parák.
Felkelés után elindulnak a körüzenetek a barátaimmal, akik hasonlóan éreznek. Mindig ráfogjuk valamire a dolgot: a sok munkára, ami elvonja az idegeinket az alkotástól, a frontokra (ez az utóbbi időben amúgy is hardcore – szinte naponta lehet okolni az időjárást a gondolattalanságért), a párkapcsolati krízisekre. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor azt kell mondjam, hogy alkotói energiáim nagy részét jelenleg az foglalja el, hogy keresem az okokat, miért nem tudok alkotni. A vázlataim jeges szemmel merednek rám, és egy ugyanilyen jeges kéz szorongatja a szívemet, hogy mi lesz, ha soha nem lesz belőlük semmi. Arról álmodom, hogy befejeztem az új versciklusom, amin már január óta szenvedek. Aztán a kávé mellett ébreszt a párhuzamos, dermedt valóság: hogy ugyan dehogy, ott tartok, mint az álom előtt, azaz sehol.
Nem tudom, más alkotók hogyan csinálják, mit kezdenek ezekkel a nyomtalanul eltelő időkkel. Az utóbbi időkben lett nyilvánvaló számomra, hogy alapvetően a munkám által (legyen az szépirodalmi vagy újságírói, vagy előadói) definiálom magam, egyéb topic nem nagyon létezik számomra. Így ha éppen nem dolgozom, akkor az jár a fejemben, mit kellene csinálnom, kitöltődik így az idő, el is repül, és másra nem marad. Ezért rettenek meg, ha arra gondolok, nincs tovább, hogy nem tudok többé például verset írni. Mert míg a többi munka csak fegyelmet és odafigyelést kíván, addig az alkotás elemel, tényleg napok tudnak úgy eltelni, hogy nem szorongok teszem azt a betegségeim miatt vagy egzisztenciális okokból.
Most, hogy ezt írom, máris elkezdtek kijönni rajtam a csalánkiütések, mindjárt jön az összeugró gyomor, majd az, hogy estig fekszem a lehúzott a redőnyök mögött, gondolattalanul. És nem tudok tenni semmit ellene. Nem hiszem egyébként, hogy egyedül lennék ezzel a dologgal, és azt sem, hogy csak az úgymond alkotó embereket érintené. Egyelőre keresem a gyógymódot. De épp ebben az állapotban ez: lehetetlen.
