Rönkökbe szúrva néznek ránk és lebegnek felettünk a legelképesztőbb ceruzák. Egyiken rajta van az összes amerikai elnök, a másikon Berlin összes kerülete, a harmadik tetejéről egy béka vigyorog ránk. Egyik icipici, kecses, a másik tömzsi, van műanyag, fa, és létezik tippelhetetlen anyagú is. „Stradford upon Avonben, Shakespeare szülőházában még kissé öntudatlanul vettem meg gyűjteményem első darabját – írja a furcsa kollekcióról a gyűjtő –, de amikor néhány nap múlva a Londonból Oxfordba tartó éjszakai buszon elém gurult a kissé kopott, sötétzöld The British Library feliratú ceruza, minden eldőlt. Így lett a kollekcióm második darabja talán a legfontosabb, mert ez nyitotta fel ceruzaszemem. (…) Ez a gyűjtemény egy lökött hobbiról és tíz év kellemes élményeiről rajzol képet. Ennél nem akar (sokkal) többet megmutatni.” És tényleg nagyon szórakoztató az egész.
Fotó: Kővágó Nagy Imre
A kiállítást én nyitottam meg, ezzel a szöveggel:
Kamaszkorom egyik legkedvesebb olvasmánya Gergely Márta Többsincs osztálya volt. Aki nem emlékezne rá, annak most csak annyit kell tudnia, hogy egy nyolcadikos osztályba új osztályfőnök érkezik, akit a gyerekek Keserű Mandulának hívnak a háta mögött, mivel – bár egyébként nem sminkeli magát – a szemét mindig vastagon kihúzza fekete szemceruzával. Imádtam a könyv illusztrációit, a húgomnak is és nekem is Keserű Mandula lett az idolunk, bő 15 évig így festettem ki hát én is a szemem. Így érthetőbb, hogy számomra a ceruza elsődlegesen szemceruzát jelentett, egészen a mostani, kis ecsettel felvihető géles szemkihúzókig. De még ezeket is így hívom: szemceruza. Szeretem magát a szót. Olyan nosztalgikus. És egyben olyan játékos is.
Amikor gyerek voltam, a rajzolás volt a mindenem. Még négyévesen megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, egy – utólag azt mondom, elég béna – sündisznóval, amit csak úgy, egy unalmas délután a papától ellopott fekete töltőceruzával rajzoltam. Komoly darab volt az, a papa mérnök volt, halomba állt az ilyesmi otthon, az a fekete különösen becsben volt tartva. Végül megkaptam ajándékba, hogy azonmód el is hagyjam… Szerettem a vastag töltőgrafitot benne, párszor megpróbáltuk megenni, valamelyik osztálytársam azt állította, nem mérgező. Hát, rosszul tényleg nem lettünk attól a pár falattól, de jó pár év múlva megállapítottuk: a rotringtöltő vékonyka grafit sokkal, de sokkal finomabb… A színes ceruzák világa megint más volt. Egyik legszebb ajándékomat – a ki tudja hány színből álló készletet – a szomszéd kamionostól kaptuk. Egy évig nem is mertem használni, csak néztem a színeket, elképzeltem mindenféle rajzot belőlük – és már akkor is tudtam, hogy a képzeletemben sokkal jobban fest – vagy rajzolódik ki, ha úgy stílusosabb – az egész, ráadásul nem kell a hegyezésekkel elrontani az összképet.
Fotó: Kővágó Nagy Imre
Az utóbbi években csak az IKEA-ban került ceruza a kezembe, de el is keveredett valamikor a vásárlás legelején, nem állt kézre, nem is akartam felírni semmit, mert venni sem akartam mást, csak egy almaszeletelőt. Azt meg is vettem, de már megbántam, mindig el kellene mosni, meg amúgy is, én az almát harapni szeretem, az az alma lényege. De mi a ceruza lényege? Réka szerint egyfelől az, hogy könnyen kiradírozható, ha nem akarjuk, nem hagy mélyebb nyomokat. Egy ceruzában mindig ott van az eltüntethetőség, a kopás, a mulandóság. És ez nagyon bosszantó is tud lenni. Mentem haza az IKEA-ból, mikor eszembe jutott egy fantasztikus vers kezdő és záró sora. Feltúrtam a táskámat, és hopp, előkerült a kis IKEA-s jegyzetblokkocska meg a ceruza, gyorsan fel is véstem a gondolataimat, majd visszadobtam a többi holmi közé. A cetli jó pár nap után került elő, gyűrötten, itt-ott szakadtan. És a zseniális sorok az olvashatatlanságig elkenődtek. A mai napig azt gondolom, hogy a legjobb művem vált a ceruza áldozatává…
De nem minden tüntethető el: néha még a legnagyobb kegyetlenségek, embertelenségek közepette is érzi a sors – valamit hagyni kell reménynek. Radnóti Miklós bori notesze ceruzával írt sorokkal volt tele, és maradt ránk, az utókorra. És a ceruza nemcsak íróeszköz, hanem nagy múzsa is! Tersánszky Józsi Jenő Egy ceruza története címmel regényt is szentelt neki, melyben a frontélményeket egy kézről kézre járó ceruza meséli el. „Én egy Ceruza vagyok. Ha dicsekedni akarnék, mindjárt azzal kezdeném, hogy az összes író-, karcoló-, rajzolószerszámok közül én vagyok a leghétpróbásabb nemes. No igen! Toll rokonom még tartja magát. Ő az írógépre is azt mondja, mint a királyok a parlamentjeikre, hogy csak a fölszaporodott nyers munka elvégzésére szükségesek nekik. A tollvonás, az aláírás, a szentesítés az ő kezében maradt. Az írógépek munkái fölött is. De hát a toll régi egyeduralma mégis más volt, mint ez a mai gyanús henyélkedési szükség. […] A töltőtoll új rokonomat nem nagyon szeretem. Ő az evickélő újnemes, aki engemet, szegény, becsületes rokonát túrja ki szerény polgári egzisztenciájából voltaképp.” De utalhatok többek között egy Ady-versre is, a Ceruza-sorok Petrarca könyvén-re, vagy Kemény István egyik nagy versére, ami nem is a ceruzáról, de a firkáról szól, „Nagy fekete firka közeledik” – ami szétrajzolja, elmaszatolja a családi boldogságot. Gyerekversek és mesék tömkelege említi meg a ceruzát, nem egy az iskolakezdésre utalva – hogy én megint visszautalhassak a Többsincs osztályra. Emlékszünk még, milyen jó érzés volt a sulikezdés előtt megkapni a vadiúj, illatos ceruzákat?
Fotó: Kővágó Nagy Imre
Megvoltak a füzetek, könyvek, meg a ceruzák – kezdődhetett a kaland. Réka a mai napig nem hagyta abba a kalandozást: a ceruza lett a szenvedélye. Mindenféle ceruza. És persze a gyűjtő mindig azt érzi, hogy szembejön vele az, amit keres. Mert minden arról szól. Így Réka mindenhol ceruzákat – már szinte nem is keresett – talált. Én például minden utazásomon valami helyes kis ékszert veszek – ha épp nincs egy vasam sem, inkább nem eszem két napig –, eddig például azt sem vettem észre, hogy a múzeumshopokban ceruza is kapható. Eddig eszembe sem jutott, hogy egy ceruza is lehet egyedi. Persze hogy össze kellett gyűjteni őket, és ki kellett állítani, persze hogy érdekes megnézni, és aztán átgondolni, hogy ezek a kicsi, sosem feltűnő, kecses tárgyak pusztán a megjelenésükkel mit firkantanak gondolataink margójára, vagy éppen hogyan töltik ki bennünk az üres sorokat…
Emlékszünk még a Varázsceruza című lengyel rajzfilmre? Egy kisfiúé volt a csodás íróeszköz, és ő bármit rajzolt, az megelevenedett. Réka ceruzái is ilyenek: utazásokat rejtenek, meséket, közeli és messzi városokat, ott van a történet a ceruzák testébe belerejtve. Átrajzolódnak majd a nézőkbe is…
A kiállítás május 31-ig tekinthető meg a Bakelitben (1095 Budapest, Soroksári út 164.).
