Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Melyik nő ne szeretne néha Austen egyik-másik figurájával cserélni? Úgy lenni szerelmes, mint ahogy akkoriban a lányok? Van abban valami csiklandósan izgalmas, hogy azt találgatjuk, mi hathat a férfiszívre, milyennek kellene lennie a természetemnek, hogy valódi vonzalmat érezzenek irántam, ne csak olcsó fellángolást… Persze nem mennék vissza az időben, főleg azért, mert akkor én már rég vénasszonynak számítanék, sötét ruhámban üldögélhetnék egy sarokban…
A képeket nem egyetlen regényhez készítettük, hanem az összeshez. Hiszen mi a fő tétje Austen hősnőinek? Természetesen a férjfogás. Erről fantáziálgatnak, beszélgetnek, emiatt járnak vizitelni, korzózni, emiatt mennek bálokba. Iszonyú energiákat ölnek abba, hogy minél jobban nézzenek ki, még ha tudván tudják is, hogy „A természetesség az egyetlen, ami egy csinos lány szellemét is oly vonzóvá teheti, mint a külsejét”. De mi lenne természetes egy eleve aprólékosan megtervezett eseményen? Ahol még az is szabályozva van, kire miképp mosolyogjunk. Mi ma már szabadon megmosolyogjuk ezeket a szabályokat, de azért ne feledjük: olyan sokat nem változott a világ, csak a külsőségeiben. A rendszer már nem olyan merev, de azért mégis sokaknak minden akörül forog, hogy társat (akár férjet) találjanak, lehetőleg ne rangon aluli partit csináljanak – csak ez valahogy nem mondódik ki. És persze nem ilyen direkt.
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
A képen a csipkék korabeliek, régi ruhát viszont nem tudtam magamra ölteni: olyan kicsik voltak ezek a nők. A falon a Morandini csempe fogott meg, olyan, mintha fürkész szemek lennének körbe-körbe, pletyka -és intrikaéhes pillantások, a bál lényege. (Szeretem ezt a falat, szépségét akkor fedezem fel mindig, mikor leural a paranoia.) És közben legyen minden látszatra annyira könnyed, légies, omló és édes, csak-csak meló ez, ugyebár, a cél kitűzve, meg kell dolgozni azért, hogy a férfi végül a miénk legyen – ezért a munkavédelmi szemüveg.
A másik képet csak úgy csináltuk – amikor a nő csak reménykedik és vár, szövögeti az álmait, lebegnek a gondolatai az eszményi házastárs személyéről. És egy kicsit magát az írónőt szerettem volna megjeleníteni, a fájdalmas sorsát. Mert ő, aki talán a legélvezetesebben, legsziporkázóbban írt a házasságokról, aki olyan élesen tudott kiszúrni egy-egy jellemhibát, és olyan pontosan tudott rámutatni arra, melyik út járható – sose ment férjhez. Súlyos betegségek gyötörték, elcsúnyult, viszonylag fiatalon halt meg.
Jane Austen könyveit az ilyen mondatok miatt kedvelem: „Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem. Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele.” Vagy az ilyenek miatt: „A büszkeség inkább azzal függ össze, hogy mi a véleményünk önmagunkról, a hiúság azzal, hogy milyen legyen rólunk mások véleménye.” A korrajz, a részletes leírások bűvölnek el (a sztorikat pedig a filmekben élvezem, főleg a BBC sorozataiban), a latolgatások, az ügyezések az évjáradékok körül. A finom humor miatt olvasom mindig újra a kedvencemet, a Büszkeség és balítéletet is, az irónia miatt, ami még a zsengékben is megnyilvánul, például a Lady Susan-ban, ami ki tudja, hányszor volt már a kezemben. A kifinomult gonoszság, a társasági cselszövések ilyetén ábrázolása (és egyben karikírozása) mindig tud mulattatni. Sok éles kis riposztot is lophatunk tőle – ma is nagyon jól használhatóak, én már csak tudom…
