Száz híres/66. Váradi Péter

KOmplett

„A világ tágul, de vészjóslón összetart / minden, ami bennünket összetart, / és végül, mint összeroppant csigaházból, / mindenkinek kijut egy-egy darab.”

Jól értem-e, amiről Váradi Péter beszél? Olvasom róla az elemzéseket, már legalábbis abból a párból, ami megjelent, és lehet, nem értem jól. De lehet-e verseket, lehet-e egy költői világot jól érteni? Mit jelent itt a jó? Miféle behatárolást? Talán nem értem, de nem zavar ez a nem értés. A lényeg, hogy van két vékonyka kötet (A liliomparadigma; Papírfigurák), amit sokszor előveszek. Váratlan napokon, erőseken, gyengéken, olvasom újra, és szeretem újra nem érteni, hagyom, hogy mindig másképp érintsen meg ez a valami. Belemegyek Váradi Péter világába, belehúzódom, nem is az övé ez már – saját.


Valahonnan a felnőttségből beszél a lírai én, de úgy, hogy abban van egy tónus – nem gyereké, hanem egy felnőttben visszhangzó cérnahang –, ami visszaránt valahová, ahonnan elindultunk. Vagy elindultam én, mint aktuális olvasó – mint bármelyik olvasó, akit ez a hajszálvékony fonál visszavezetett, vagy drasztikusabban: visszavetett. Úgy vetődöm vissza, hogy fél lábbal felnőtt vagyok, a tekintetem van ott, a régben, mégis mintha egészen sikerülne, teljesen lehetne. A megidézés olyan erős, hogy átlényegít, elfelejteti a másik fél lábat – a lépés, az ugrás sikerül, dimenzió – és síkváltás. Ezt tudja Váradi Péter egy-egy versében.

Kevesen ismerik a költészetét, de akik igen, azokat úgy érinti meg, hogy nem tudnak onnantól megszabadulni tőle. Ezt tudom – sokaknak ajánlottam, főképp kiemelve a szerintem nagy verseket (A számító pillantás; Vecsés,1985 nyár; Lorcai ballada; az időtlenség titka; gyerekláb az ajtó résében – mindezek tényleg csak például), és utána jelezték, mondták, üzenték, hogy hát igen, hát igen.

Én nemigen tudok ennél a „hát igen”-nél többet mondani, mert minden egyéb elmondódik, például akkor, amikor visszagondolok magam is egy gyerekkori ösvényre, az érettségi matrózblúzomra, vagy ha ránézek egy családi fotóra…

 

Apámmal egy fényképen

 

Van egy fotóm, még kinn a kertben készült.

Nyár volt, a meggy éppen megérni készült.

Elvirágzott már, de az apró meggyek

még zöldek voltak, minket úgy figyeltek.

A húsuk kemény volt, szorult a magvuk.

Vannak fotók, és senki sincsen rajtuk.

 

Már bosszant, bármi lesz

ebből, vagy bármi nesz.

A könny a sárba hull,

a hullám partra tesz.

 

Két meggy figyelt, két szem belül figyelt meg,

és néha ők sem láttak, úgy figyeltek.

Én ott voltam, de akkor annyi látszott,

két kisírt szem bent látja a világot.

Húsuk lágy volt, és úgy tapadt a magra.

Van egy fotóm, és senki sincsen rajta.

 

Már bosszant, bármi lesz

ebből, vagy bármi nesz.

A könny a sárba hull,

a hullám partra tesz.

 

Van egy fotóm, még kinn a kertben készült.

Mivel nem láttam akkor, kiegészült.

Könnyű, tudom, mi volt az ott a kertben,

csak ne kelljen a kertbe visszamennem.

Mintha a szem egy villán fennakadna.

Van egy fotóm, és senki nincsen rajta.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.