Száz híres/66. Váradi Péter

KOmplett

„A világ tágul, de vészjóslón összetart / minden, ami bennünket összetart, / és végül, mint összeroppant csigaházból, / mindenkinek kijut egy-egy darab.”

Jól értem-e, amiről Váradi Péter beszél? Olvasom róla az elemzéseket, már legalábbis abból a párból, ami megjelent, és lehet, nem értem jól. De lehet-e verseket, lehet-e egy költői világot jól érteni? Mit jelent itt a jó? Miféle behatárolást? Talán nem értem, de nem zavar ez a nem értés. A lényeg, hogy van két vékonyka kötet (A liliomparadigma; Papírfigurák), amit sokszor előveszek. Váratlan napokon, erőseken, gyengéken, olvasom újra, és szeretem újra nem érteni, hagyom, hogy mindig másképp érintsen meg ez a valami. Belemegyek Váradi Péter világába, belehúzódom, nem is az övé ez már – saját.


Valahonnan a felnőttségből beszél a lírai én, de úgy, hogy abban van egy tónus – nem gyereké, hanem egy felnőttben visszhangzó cérnahang –, ami visszaránt valahová, ahonnan elindultunk. Vagy elindultam én, mint aktuális olvasó – mint bármelyik olvasó, akit ez a hajszálvékony fonál visszavezetett, vagy drasztikusabban: visszavetett. Úgy vetődöm vissza, hogy fél lábbal felnőtt vagyok, a tekintetem van ott, a régben, mégis mintha egészen sikerülne, teljesen lehetne. A megidézés olyan erős, hogy átlényegít, elfelejteti a másik fél lábat – a lépés, az ugrás sikerül, dimenzió – és síkváltás. Ezt tudja Váradi Péter egy-egy versében.

Kevesen ismerik a költészetét, de akik igen, azokat úgy érinti meg, hogy nem tudnak onnantól megszabadulni tőle. Ezt tudom – sokaknak ajánlottam, főképp kiemelve a szerintem nagy verseket (A számító pillantás; Vecsés,1985 nyár; Lorcai ballada; az időtlenség titka; gyerekláb az ajtó résében – mindezek tényleg csak például), és utána jelezték, mondták, üzenték, hogy hát igen, hát igen.

Én nemigen tudok ennél a „hát igen”-nél többet mondani, mert minden egyéb elmondódik, például akkor, amikor visszagondolok magam is egy gyerekkori ösvényre, az érettségi matrózblúzomra, vagy ha ránézek egy családi fotóra…

 

Apámmal egy fényképen

 

Van egy fotóm, még kinn a kertben készült.

Nyár volt, a meggy éppen megérni készült.

Elvirágzott már, de az apró meggyek

még zöldek voltak, minket úgy figyeltek.

A húsuk kemény volt, szorult a magvuk.

Vannak fotók, és senki sincsen rajtuk.

 

Már bosszant, bármi lesz

ebből, vagy bármi nesz.

A könny a sárba hull,

a hullám partra tesz.

 

Két meggy figyelt, két szem belül figyelt meg,

és néha ők sem láttak, úgy figyeltek.

Én ott voltam, de akkor annyi látszott,

két kisírt szem bent látja a világot.

Húsuk lágy volt, és úgy tapadt a magra.

Van egy fotóm, és senki sincsen rajta.

 

Már bosszant, bármi lesz

ebből, vagy bármi nesz.

A könny a sárba hull,

a hullám partra tesz.

 

Van egy fotóm, még kinn a kertben készült.

Mivel nem láttam akkor, kiegészült.

Könnyű, tudom, mi volt az ott a kertben,

csak ne kelljen a kertbe visszamennem.

Mintha a szem egy villán fennakadna.

Van egy fotóm, és senki nincsen rajta.

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.