Jó pár éve épp itt, Berlinben zuhantam bele újra a Szabó Magda-életműbe. Január volt akkor is, mínuszok, és én annyira becsavarodtam, hogy szinte személyiséget váltottam.
Barátnőm kissé irigykedve jegyezte meg, milyen jó nekem, hogy idegen helyeken játszi könnyedséggel ismerkedem, barátkozom. Azt persze nem irigyli, hogy otthon, a megszokott környezetemben gyakran az utcára sem merek kimenni… Pedig a kettő összefügg.
Végigkönnyeztem Áder beszédét. Mentségemre szóljon, hogy előtte a Sas-kabarét is az atv-n. Méltó befejezése egy szörnyű évnek. De így: nem mehet tovább.
Az év végi kis záró bulik, karácsonyi rendezvények idején óhatatlanul összesodródunk ismerősökkel, akikkel nagyon nem szeretnénk. Sőt olyanokkal is, akik miatt komoly energiákat mozgósítottunk, hogy véletlenül se fussunk össze. És viselkedni kell.
A Meztelen ebédet egy udvarlómtól kaptam kölcsön (húsz lehettem), mondván, hogy ez az ő egyik kedvenc könyve. A következő találkozóig elolvastam. Aztán lemondtam a randevút.
A humor forrása című Vinnai–Mózsik-darab a Narancs recenzensétől másfél csillagot kapott. Mivel ilyesmire nem nagyon akadt még precedens, gondoltam, megnézzük.
Négy vaskos kötet, ha jól belegondolunk, olvashatatlanok. Mégis átzuhantam rajtuk, és a filmeket is megnéztem. Többször. Lehet, hogy lélekben kamasz lány vagyok?
„Ha még egy szót szól, megütöm” – gondoltam, mikor a Huhog a bagolyban Nickie csak nem hagyta abba a cukkolást. A baleknél majdnem lecsaptam a könyvet, mikor Walter megint rosszul lépett. Kevés író tud ennyire felzaklatni, mint Highsmith.
Elképzelem, ahogy lófrál New York utcáin, és hirtelen meglát egy ismerőst. Megállnak, talán nem is köszöntik egymást. És ő szavalni kezdi a legújabb versét. Amit épp a séta közben írt.