A mű így maradt nálam, amit visszanézve nem bánok, mert így pár év múlva nem kellett megvennem újra. Ez se ma volt, de az egyik üres, számomra éppen világfájdalmas éjjelen a tévében ment Cronenberg 1991-es filmadaptációja, amit csak unalmamban néztem végig. Feldühödtem a filmen, valahogy idegesített, a könyvhöz – bármennyire is kiakasztott az annak idején – szerintem nem passzoló, rosszul konstruált világa. Máshogyan dühített, mint annak idején a könyv. Ezért hát újra elővettem az alapot.
Persze: forgott a gyomrom, borzadtam újra, de már közel tudott kerülni hozzám. Megértettem, mitől érdekes, mitől jó. (Pikáns adalék hozzá a könyv miatt zajlott per, amely annak obszcenitása körül forgott, és kiállt a szerző mellett többek között Norman Mailer és Allen Ginsberg is. Kedvencem, mikor a bíró ez utóbbit faggatva felteszi a kérdést: „– Nem írt ön egy költeményt a Meztelen ebédről? – De igen, elég régen. – Itt van önnél? – Igen. – Miben jelent meg? – Saját könyvemben, melynek címe Valóságszendvicsek.” És a jegyzőkönyvben nem áll, hogy a bíró itt elkezd nevetni, nem áll, hogy a tárgyalóteremben uralkodik az abszurditás, nem, minden megy tovább, kérdések és feleletek, vádak, miszerint a Meztelen ebéd politizál, miszerint a könyv káros, züllesztő, erkölcstelen. A tanúk mindent megtesznek, mondván, Burroughs „nem mindennapi áttörés abba az irányba, hogy megpróbálta hűségesen kifejezni egészen pontosan azt, ami elméjében végbemegy, minden korlátot átszakítva. Ő valóban teljes vallomást tett, mindent pontosan leírt úgy, hogy mindenki láthassa” (Ginsberg), vagy „úgy láttam, miközben a könyvet olvastam, hogy van itt valami, ami egyike az írás titkainak. Nagyon gyakran van úgy, hogy az ember felébred reggel, elkezd írni, s az az élménye támad, hogy amit ír, az olyasmi, amire nem is gondolt” (Mailer). Persze nem kellenek ezek a védőbeszédek ahhoz, hogy mi magunk is így lássuk (érezzük) a Meztelen ebédet. Borzalmas, persze, undorító, forog a gyomrunk, néhol én kissé túlírtnak, túlzónak is találom, ám közben azt gondolom, ott a helye a kikerülhetetlen művek között.
Érdekes figyelnem, ahogy a szerző kultusza lappang, majd előtör néha-néha. Legutóbb a bázeli színházban néztem meg a híres darabot, a Black Ridert, aminek zenéjét Tom Waits szerezte, és a szerző írta a szöveget hozzá (Robert Wilson rendező közreműködésével). Nagyon be volt harangozva az előadás, mégis harmadházakkal ment, amikor mi voltunk, akkor is kongott a nézőtér. Hülyén is éreztem magam kisestélyiben, mert öregnek számítottam a többi nézőhöz képest (kiderült, hogy egy művészeti iskola hallgatóságát vezényelték ki, hogy legyen publikum…), de kísérőm megvigasztalt: Burroughs is mindig elegáns volt, minden drogos széthullás ellenére… A tényt, hogy William mindig a saját életéből dolgozott, ez a fantasztikus darab még inkább aláhúzza. És az is látszik, hogy szenvtelen, a szépséggel köszönő viszonyban sem lévő szövegei mögött azért iszonyú fájdalmak lapulnak. (A felesége halála – amit ugye ő idézett elő játék közben, Tell Vilmost játszottak – nem hagyta nyugodni.)
Örültem, mikor megtaláltam magamról ezt a régi, lezúzott fejű, kalapos fotót. Ránéztem, és örültem a hasonlóságnak. Próbálom eltanulni a bátorságát, követni az írással is azt, ami a fejben megterem. Józanul próbálom, így nehezebb. De éppen az olyan munkák, mint az övéi, segítenek ebben.
