Most, hogy oly sokan a világvége lázában égnek, még csak érthető lenne ez a kapkodás. De hogy minden évben ez legyen? Persze én magam sem vagyok kivétel ebben a menetben, de nekem annyi a mentségem, hogy kényszer alatt cselekszem, nem vagyok ura a saját időmnek, alkalmazkodnom kell, kapaszkodnom az általános és elsöprő áradatba.
Igazándiból sosem a születésnapom jelzi, hogy telik az idő, hanem ez az év végi téboly. Felgyorsul az érzékelés, pontosan úgy érzem magam, mint annak idején a barátnőm lakásában. Reggel volt, mi másnaposan döglődtünk az előző napi buli után. Mindkettőnknek össze kellett volna kapnia magát, szemináriumunk volt délelőtt, és már nem hiányozhattunk többet. És ebbe a hasogató félállapotba jött be a furcsa zene. „Mi ez a baromság, időhurokba kerültünk?” – kérdeztem a barátnőmet, de ő csak lemondóan legyintett, ne aggódjak, a féltestvére hallgatja dupla sebességre állítva az Eddát, mert szerinte csak így van értelme.
Én most ugyanebben vagyok: száguld mellettem a valóság. Mert huszadika után senki nem lesz a kiadóban. Mert előrehozták a lapzártákat. Mert a két ünnep között képtelenség dolgozni, ezért fel kell venni előre az interjúkat. Mert nem lesz ügyintézés. Mert elutaznak a rokonok, előbb meg kell venni az ajándékokat. Este úgy alszom el, hogy a másnapi teendők lajstroma cirkál a fejemben, így nem csoda, ha álmomban nem gyönyörű tájak, hanem Excel-táblázatok villódznak, és reggel úgy kelek, hogy kicsi a gyomrom, vajon milyen levél vár, mit felejtettem el megszervezni, mire nem válaszoltam, egyáltalán, hogy mi jöhet még? Mert mindig támad valami váratlan bonyodalom, a hosszadalmasan egyeztetett alanynak mégse jó, és sorry, ő nem lesz a hónap közepétől. „Épp most, karácsony előtt zavarsz ezzel?” – támadt nekem egy ismerősöm tegnap, azaz december 10-én. Mintha az a három nap, ami az ünnep, és aminek ugye ezer színes fénnyel ki kellene csillannia az év monokróm napjainak egymásutánjából, beárnyékolná az egész hónapot, szürke, fenyegető ködöt eresztene rá.
Komolyan nem értem, mi szükség van erre a nyomasztásra. Nem gondolom, hogy a karácsony és utána a szilveszter komoly cezúra lenne, ami után másképp mennek tovább a dolgok. Nem gondolom, hogy minden naptári év végén neki kellene ugrani a nagy összegzéseknek. És ilyenkor mindig kiderül, hogy egyik év olyan volt, mint a másik, nem történt semmi kiugró, nem haladtunk semerre, eltelt, elfolydogált napra nap, és ez a lehangoltság melegágya lesz, valamint azé, hogy megint remek – és nagyjából a tavalyihoz hasonló célokat megfogalmazó – újévi fogadalmakat készítsünk elő.
Azt persze nem bánnám, ha mindezektől valóban lerövidülne a tél, mert rühellem a hideget. De nem, nem rövidül, csak még több stresszel telítődik, hogy aztán a regenerálódás lerövidítse az első tavaszi napok élvezetét is…
