Vagy éppen azért olvasom ezeket a kétes stílusban íródott, az irodalmiságtól oly messze eső könyveket, hogy újra visszacsöppenhessek egy réges-régi lelkiállapotba? Mert amikor a Twilight sagával pihentettem az idegrendszerem, valóban megszűnt az aktuális valóság, a köd, ami az agyamra ereszkedett, elfedte a mát, valahol a tizennégy-tizenöt éves korom köré kerültem, ültem a gödi verandán egy tovatűntnek gondolt, ám nagyon könnyedén újraéledt hangulatban.
Hogyan képzeltük (azért általánosítok bátran, mert tudom, hogy nem voltam egyedül, velem volt az összes barátnőm ebben a lángban) a szerelmet? Valahogy úgy, ahogy Bella rajongja Edwardot. A szomszéd fiú volt a legszebb, a legjobb, el tudtuk volna képzelni vele az életünket. Kedveltük a nagy szavakat, de még nem a végzeteseket, nem a kis dívák, mini femme fatale-ok vágyai voltak ezek, sokkal inkább az ártatlan, semmit nem tapasztalt babáké, akiknek a nagy érzés mindenképpen világmegváltó, és sosem veszélyes.
Mivel megvan egy csomó naplóm és feljegyzésem, akkoriban írott novellám (regényeim!) és versem, könnyedén megy a visszahelyezkedés, a visszaélés, ott lehetek egy régi lángolásban, amikor még teljesen mindegy volt, milyen is a másik, hogyan gondolkodik, milyenek a körülményei, egyszóval a szerelem első vérig idején, éppen ott, ahová ez a vámpírsorozat visszavetett. Tényleg elég volt valakit meglátni, és már jöhetett is az Érzés. Így bolondultam bele én Sebastianba, akinek hála megtanultam németül, mert lehetetlen volt elgondolnom, hogy országok és nyelvi különbségek közénk állhatnak.
Ha mondjuk akkor, 1989-ben megkérdezi tőlem valaki, hogy mi lesz velem 2012-ben, teljesen nyilvánvalóan azt válaszolom, hogy természetesen Sebastiannal élünk valahol, egyértelmű lángban, a sírig tartó szerelem kötelékében. Mert egy tini így szeret. Halálosan. Hogy ez mikor vész el, kinél-kinél egyénfüggő. Valaki már a gimi végén olyan cinikus, hogy most megirigyelném, de ismerek most is álomvilágban élő csaknem negyveneseket, akik az elsöprő, mindent felülíró romantikára vágynak, olyan férfira, akinek a szájából természetesen dőlnek az olyanok, mint hogy „nélküled semmit nem ér az életem”. Én már nem ilyen vagyok, de szeretek visszalépni egy kicsit, és újra benne lenni ebben a sosemvalóságos sűrűben. És ezt adta nekem a Twilight, és köszönet ezért.
