52/50. Stephenie Meyer

KOmplett

Négy vaskos kötet, ha jól belegondolunk, olvashatatlanok. Mégis átzuhantam rajtuk, és a filmeket is megnéztem. Többször. Lehet, hogy lélekben kamasz lány vagyok?

Vagy éppen azért olvasom ezeket a kétes stílusban íródott, az irodalmiságtól oly messze eső könyveket, hogy újra visszacsöppenhessek egy réges-régi lelkiállapotba? Mert amikor a Twilight sagával pihentettem az idegrendszerem, valóban megszűnt az aktuális valóság, a köd, ami az agyamra ereszkedett, elfedte a mát, valahol a tizennégy-tizenöt éves korom köré kerültem, ültem a gödi verandán egy tovatűntnek gondolt, ám nagyon könnyedén újraéledt hangulatban.


Hogyan képzeltük (azért általánosítok bátran, mert tudom, hogy nem voltam egyedül, velem volt az összes barátnőm ebben a lángban) a szerelmet? Valahogy úgy, ahogy Bella rajongja Edwardot. A szomszéd fiú volt a legszebb, a legjobb, el tudtuk volna képzelni vele az életünket. Kedveltük a nagy szavakat, de még nem a végzeteseket, nem a kis dívák, mini femme fatale-ok vágyai voltak ezek, sokkal inkább az ártatlan, semmit nem tapasztalt babáké, akiknek a nagy érzés mindenképpen világmegváltó, és sosem veszélyes.

Mivel megvan egy csomó naplóm és feljegyzésem, akkoriban írott novellám (regényeim!) és versem, könnyedén megy a visszahelyezkedés, a visszaélés, ott lehetek egy régi lángolásban, amikor még teljesen mindegy volt, milyen is a másik, hogyan gondolkodik, milyenek a körülményei, egyszóval a szerelem első vérig idején, éppen ott, ahová ez a vámpírsorozat visszavetett. Tényleg elég volt valakit meglátni, és már jöhetett is az Érzés. Így bolondultam bele én Sebastianba, akinek hála megtanultam németül, mert lehetetlen volt elgondolnom, hogy országok és nyelvi különbségek közénk állhatnak.

Ha mondjuk akkor, 1989-ben megkérdezi tőlem valaki, hogy mi lesz velem 2012-ben, teljesen nyilvánvalóan azt válaszolom, hogy természetesen Sebastiannal élünk valahol, egyértelmű lángban, a sírig tartó szerelem kötelékében. Mert egy tini így szeret. Halálosan. Hogy ez mikor vész el, kinél-kinél egyénfüggő. Valaki már a gimi végén olyan cinikus, hogy most megirigyelném, de ismerek most is álomvilágban élő csaknem negyveneseket, akik az elsöprő, mindent felülíró romantikára vágynak, olyan férfira, akinek a szájából természetesen dőlnek az olyanok, mint hogy „nélküled semmit nem ér az életem”. Én már nem ilyen vagyok, de szeretek visszalépni egy kicsit, és újra benne lenni ebben a sosemvalóságos sűrűben. És ezt adta nekem a Twilight, és köszönet ezért.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.