Simulékony természet vagyok, talán túlságosan is, és ennek – bár az ilyen típus látszólag pompásan elműködik – több hátulütője van, mint előnye. Talán egy éve döbbentem rá először, mennyi belső feszültséggel jár az, hogy mosolygok arra is, akit nem bírok elviselni, mennyit levesz belőlem, hogy nem mutatom ki, valójában mit is gondolok. Mindent összevetve mélységesen lehúzott sok szituáció, és nem értettem, hogy egy-egy este, alkalom után, aminek voltaképpen arról kellett volna szólnia, hogy szórakozunk, jól érezzük magunkat, én mégis leverten, szorongva, leszívott aggyal dőltem be az ágyba, hiába találkoztam olyanokkal is, akiknek szívből tudtam örülni.
De utólag mindig úgy tűnt, hogy azok, akikkel könnyedén, kényszer nélkül időzöm, csak kis szigetek a kellemetlen többiek sorában, és voltaképpen már velük is csak azt élvezem, hogy fellélegezhetek kicsit. Többek között azért is, mert a hajlékonyságom még azzal a rossz vagy esetenként (például, ha fel akarom dolgozni írásban a sztorit) jó tulajdonságommal is párosul, hogy egy-két perc alatt átveszem a beszélgetőtársam hangulatát, rácsatlakozom, és beszéljen bármiről (akár vicces, érdekes dolgokról is), azonmód leveszem a rezgéseit. Látom, ki érzi nyomorultul magát, kiből árad a keserűség, ki téblábol csak a társasági szituációk útvesztőiben. És képtelen vagyok a távolságtartása, átmegy belém ez a hangulat, bár igyekszem belülről független maradni, irányítani a csevegést, terelni, vidítani, felszínen maradni, a small talk veszélytelen vizein evezni. És közben rosszul vagyok, fél lábbal már tartok kifelé, de marasztal az udvariasság, húz le a mély.
Hosszú vizsgálatok után mostanában derült ki, hogy a hirtelen elöntő csalánkiütéseimnek, amik borzalmas viszketéssel, csúnya piros foltokkal járnak tetőtől talpig, nincs szervi oka (vizsgálatok, röntgenek, minden volt), csak és kizárólag pszichoszomatikusak a tüneteim. Eddig is gyanús volt, hogy igen gyakran léptek fel akkor, ha nem éreztem jól magam valakivel, ha tárgyalnom kellett (a magam érdekeit ugyanis kényszerűen és elég rosszul tudom csak érvényesíteni), vagy ha rémálmom volt. Vagy – és főleg – akkor, ha kényszerűen bele kellett mennem eleve vesztes helyzetekbe. Mivel képtelen vagyok világosan artikulálni (főként beteges megfelelési kényszerből), mi is a bajom, ez igen gyakran előfordul. Vegyük a következő szituációt, amibe feltűnően gyakran sodródom: egy munka kapcsán nem tudom normálisan megkérni azt az árat, amit szerintem a meló ér, a tárgyalópartnerem pedig – nyilván a saját maga érdekképviseletében – alaposan behúz a csőbe. Rábólintok az ajánlatára, többek között azért is, mert elfáradok, és rangon alulinak érzem az alkudozgatást. (Többek között ezért kellene a művészeknek ügynök, de itthon ez nem igazán működik). Két napomat tönkreteszi a dolog (önváddal, önlebecsüléssel persze), majd mikor végre túltenném magam az ügyön, hát nem összefutunk a figurával? És ő(k) úgy mosolyog(nak) rám, mintha minden csodálatos lenne. És én: visszamosolygok. Nem mondom, hogy mész te a fenébe, csevegek, és közben érzem, hogy a lábamon már jönnek is ki a kiütések.
Na, a mostani héten naponta kijutott nekem egy-két ilyen helyzet. Még keresem a megoldást, még mindig nem tudom, miképp kezelhetők ezek a szituációk. Nem mondom persze, hogy mindenkit el kell hajtani, és mindig ütközni kell. De néha elkerülhetetlen. Még tanulom, hogyan is lenne érdemes… Addig pedig működik a jó öreg mosolygás és a viselkedés, és igyekszem nem véresre kaparni a kiütéseimet…
