Az az öröm akadt hát ebben az egészben, hogy ráébredtem, ennél mélyebben már egyszerűen nincsen. És kezdem tisztábban látni, hogyan jutottam idáig, illetve azt legalábbis, hogy ebből mennyi az én hibám.
Még év végén, a nyomtatott Narancs szilveszteri programajánlójában olvastam, hogy csak a lúzerek buliznak 31-én, a jó arcok kitombolják magukat előző nap. Nos, én se előtte, se akkor. Hogy felöltözzek, képtelenségnek tűnt, köntösben meg ugye – legyen bármilyen színes az évzáró forgatag – nem lehet elindulni. Meg amúgy sem bírtam senkit se látni, kész szerencse, gondoltam, hogy hamarosan útra kelek, és távol is maradok egy ideig. (Berlinbe megyek.) Így nekiindulni persze tévedés. Aki így startol, annak a világ legjobb helyén is folytatódik majd ez a nyomor, a helyváltoztatás elég kevés dolgot old meg, csak átcipelődik a teher egyik helyről a másikra…
Az év első napja a régi egyenes folytatása volt. Délben kimásztam az ágyból. Kaját rendelni lehetetlen volt (előző nap is, így a menü csak két száraz kifli meg egy csoffadt narancs volt), az új év első napján minden normális kajaszállító be van zárva, maradt a fogadalmaimmal ellentétes pizza. (A háztartási szemetem legnagyobb százalékát a pizzás – és egyéb rendelt ételes – dobozok alkotják. Ez sem dob fel.) Az általános érzés, ami belengte az egész tavalyi évet, súlyos árnyat vetett már az első napon. És elegem lett abból, hogy folyamatosan azt érzem, nincs erőm semmihez. Se dolgozni, se alkotni, se szórakozni, se olvasni, se a sorozatokat nézni, még a Misfits-et se, pedig azt imádtam (Simonba [Iwan Rheon, oh] egyszerűen szerelmes vagyok), se egy teát feltenni. Arra sem volt energiám, hogy megírjam a szállásom tulajának, mikor is érkezem. Aztán megjelent lelki szemeim előtt, ahogy hüppögök egy kreutzbergi kapualjban, és megírtam azt a levelet…
Épp egy nagy anyagon dolgoztam év végén, a témám az volt, hogy nincsen reménytelen helyzet, mindenhonnan fel lehet állni. A cikkemben három nehéz sorsú embert szólaltatok meg, akik mégis túl lettek minden bajon, mert nem a problémákra, hanem a célokra és a feladatokra koncentráltak. Olyan meggyőzően kommentáltam az eseteket, hogy megijedtem magamtól. Hogy milyen álságos vagyok, milyen képmutató. És egyben rájöttem, nekem is valahogy így kellene kikapaszkodnom, új szemlélettel, lépésről lépésre, mint nekik.
Hát megpróbálom. Első lépésben: fókuszt a jóra! Hiszen megyek éppen, utazom, a kedvenc városomba, ráadásul munkám is van ott. A kiadóm is szuper volt, elkészült a német portfólióm nyomtatott és online változatban is, hátha bejön a dolog, sikerül valamit kint intéznem. Már több barátom is írt, hogy várnak. Ez azért nem annyira rossz. Eddig csak a csomagolás nehézségei kötöttek le, a sok elintézni való, úgy láttam, betemet a káosz. Ahogy nekiláttam, kezdett letisztulni a kép. Meglátjuk, sikerül-e túllépni magamon. Azon leszek. Mindenesetre előre nézek. Folytatom az irodalmi blogot is, mert már év közepén világos volt: 52 kevés, szinte éppen a legfontosabb szerzők maradtak ki. Remélem, sokan hasonló fogadalommal vágnak neki az évnek. Erős tapasztalat, hogy a fókuszváltás nagyon sokat segít. Kérdés, hogy a lendület meddig tart, és mikor jön az újabb megzuhanás…
