A humor forrásáról (Mikroszínpad és egyéb értelemben)

KOmplett

A humor forrása című Vinnai–Mózsik-darab a Narancs recenzensétől másfél csillagot kapott. Mivel ilyesmire nem nagyon akadt még precedens, gondoltam, megnézzük.

Feltételeztem persze, hogy az a másfél csillag is csak azért került, mert valamit adni kell, így még jobban érdekelt a dolog… Két reménysugárba kapaszkodhattam csupán. Egyik és legvastagabb az, hogy Legát ezeréves haverja Mózsik, akinek a legendák szerint szuper humora van. Másik: hogy az én humorom elég sajátos. Arra tippeltem, hogy ha csak egy csöppecske kipréselődik abból a bizonyos forrásból, azt én már magamban óriásfolyammá dagaszthatom, így két órát mindenképp megér az életemből a dolog.

Persze visszatarthattak volna az alábbi sorok: „Vannak, ugye, a böfögős, nyáladzós, dugós, hányós stb. poénok: ezeken egy sajátos lelkivilágú kultúrkör tagjain kívül senki sem tud nevetni. És van, amikor az a vicc tárgya, hogy valakik szerint jók a böfögős, nyáladzós, dugós, hányós stb. poénok, olyannyira, hogy nevezettek a végtelenségig nyújtják és ismétlik ezeket – hát, ez se jobb mulatság” – hogy Iványi Zsófit idézzem, és az egyebütt fellelt, a méltatástól igen távol álló gondolatok is. Miszerint nívótlan élcelődés, koherencia nélküli, silány poénok kaotikus halmaza ez a darab, ami már-már nem is darab, hanem inkább tákolmány. Hogy az egész fércmű méltatlan helyzetbe hozza az egyébként remek színészeket.

Már most leszögezem: sírva, görnyedve röhögtem végig a darabot, néhol úgy éreztem, megfulladok.

Ehhez persze valóban hozzátartozik, hogy ki min nevet. Hogy tudunk-e azon szívből röhögni, ami a képtelenség határát súrolja. Amiről azt gondoljuk, nem, ezt már tényleg nem lehet, ilyet nem mondunk ki, nem írjuk le, nem engedjük át. Már a felütés (azaz az első öt perc) bravúros – mondanom sem kell, azt több írásban kiemelik, hogy ez az első figyelmeztető jel, hogy meneküljünk. Egyébként elég szép számban vonulnak el a szünetben a nézők – mennének előbb is, ha tudnának. Az alapszituáció nem egy nagy ötlet: a szerzőpáros szerződést kap, humoros darab írására, és közeleg a leadás. Ám ők sehol nem tartanak, így egyre képtelenebb és rosszabb humorbonbonokkal rukkolnak elő. „Olyan vicces ez az egész – görnyed hétrét, pukkadozva a nyuszi, aki a többi állattal megírandó darab fináléját próbálja épp –, mindjárt behugyozok!” Majd rá fél percre: „Be is hugyoztam!” És még az ilyesmit is meg lehet fejelni. A színházi csapat meglátogatja a szerzőket. „Ő itt a dramaturg” – mutat az igazgató a dramaturgra (Egri Kati játssza, parádésan). Mire a szerző visszakérdez: „Milyen lyuk?”

Innentől teljesen kész voltam. Mert ugye ilyen poén: NINCS. És az a jó, hogy egy darabban mégis ezer ilyen sorjázik. (Az eddigi írások szerzői, gondolom, nem voltak olyan felfokozott hangulatban, mint én, az este végén arra gondoltam, hogy ha más lelkiállapotban kap el a töményen áradó baromság, lehet, hogy nálam is beáll a rövidzárlat.) Mindezek mellett azt gondolom, hogy akik például a Hahota nagy rajongói voltak, vagy akik bírják a teljesen öncélú, radikális hülyeséget, azoknak kincset ér ez a darab. Én meg is nézem még egyszer!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.