A humor forrásáról (Mikroszínpad és egyéb értelemben)

KOmplett

A humor forrása című Vinnai–Mózsik-darab a Narancs recenzensétől másfél csillagot kapott. Mivel ilyesmire nem nagyon akadt még precedens, gondoltam, megnézzük.

Feltételeztem persze, hogy az a másfél csillag is csak azért került, mert valamit adni kell, így még jobban érdekelt a dolog… Két reménysugárba kapaszkodhattam csupán. Egyik és legvastagabb az, hogy Legát ezeréves haverja Mózsik, akinek a legendák szerint szuper humora van. Másik: hogy az én humorom elég sajátos. Arra tippeltem, hogy ha csak egy csöppecske kipréselődik abból a bizonyos forrásból, azt én már magamban óriásfolyammá dagaszthatom, így két órát mindenképp megér az életemből a dolog.

Persze visszatarthattak volna az alábbi sorok: „Vannak, ugye, a böfögős, nyáladzós, dugós, hányós stb. poénok: ezeken egy sajátos lelkivilágú kultúrkör tagjain kívül senki sem tud nevetni. És van, amikor az a vicc tárgya, hogy valakik szerint jók a böfögős, nyáladzós, dugós, hányós stb. poénok, olyannyira, hogy nevezettek a végtelenségig nyújtják és ismétlik ezeket – hát, ez se jobb mulatság” – hogy Iványi Zsófit idézzem, és az egyebütt fellelt, a méltatástól igen távol álló gondolatok is. Miszerint nívótlan élcelődés, koherencia nélküli, silány poénok kaotikus halmaza ez a darab, ami már-már nem is darab, hanem inkább tákolmány. Hogy az egész fércmű méltatlan helyzetbe hozza az egyébként remek színészeket.

Már most leszögezem: sírva, görnyedve röhögtem végig a darabot, néhol úgy éreztem, megfulladok.

Ehhez persze valóban hozzátartozik, hogy ki min nevet. Hogy tudunk-e azon szívből röhögni, ami a képtelenség határát súrolja. Amiről azt gondoljuk, nem, ezt már tényleg nem lehet, ilyet nem mondunk ki, nem írjuk le, nem engedjük át. Már a felütés (azaz az első öt perc) bravúros – mondanom sem kell, azt több írásban kiemelik, hogy ez az első figyelmeztető jel, hogy meneküljünk. Egyébként elég szép számban vonulnak el a szünetben a nézők – mennének előbb is, ha tudnának. Az alapszituáció nem egy nagy ötlet: a szerzőpáros szerződést kap, humoros darab írására, és közeleg a leadás. Ám ők sehol nem tartanak, így egyre képtelenebb és rosszabb humorbonbonokkal rukkolnak elő. „Olyan vicces ez az egész – görnyed hétrét, pukkadozva a nyuszi, aki a többi állattal megírandó darab fináléját próbálja épp –, mindjárt behugyozok!” Majd rá fél percre: „Be is hugyoztam!” És még az ilyesmit is meg lehet fejelni. A színházi csapat meglátogatja a szerzőket. „Ő itt a dramaturg” – mutat az igazgató a dramaturgra (Egri Kati játssza, parádésan). Mire a szerző visszakérdez: „Milyen lyuk?”

Innentől teljesen kész voltam. Mert ugye ilyen poén: NINCS. És az a jó, hogy egy darabban mégis ezer ilyen sorjázik. (Az eddigi írások szerzői, gondolom, nem voltak olyan felfokozott hangulatban, mint én, az este végén arra gondoltam, hogy ha más lelkiállapotban kap el a töményen áradó baromság, lehet, hogy nálam is beáll a rövidzárlat.) Mindezek mellett azt gondolom, hogy akik például a Hahota nagy rajongói voltak, vagy akik bírják a teljesen öncélú, radikális hülyeséget, azoknak kincset ér ez a darab. Én meg is nézem még egyszer!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.