Én magam is igen gyakran használtam ezt a népszerű frázist, főképp, ha nehéz (vagy fárasztó, idegesítő) időszak után voltam. Tetszett a maga bombasztikusságában a mondás, valamiképpen azt jeleztem vele magamnak (és a környezetemnek), hogy lám, én egy nagyon-nagyon erős ember vagyok, hiszen adódott egy szituáció, jött egy vihar, egy krízishelyzet, amiben el is bukhattam volna, de lám, én talpon maradtam, és lám, tanultam is az esetből. Abból, ami ugye meg is ölhetett volna. Ezáltal alaposan aláhúztam a történés horderejét, felturbóztam a veszélyt halálos fenyegetettséggé, ami adott esetben a puszta létemet is kockáztatta volna. Persze tudjuk jól, miről szól ez a kis szentencia, és néha jól is értjük. Voltaképpen az egész nem más, mint egy belső biztatás, hogy legyünk úrrá a teljesen kilátástalannak, feldolgozhatatlannak tűnő történéseken, érzéseken, és abból majd – ha leszűrjük a tanulságokat – még egy lépcsőt mászhatunk a személyiségfejlődésünk létráján. Azt is sugallja ugyanakkor, hogy mindez akár automatikusan, csupán amiatt, hogy átéltük a bajt, erőt ad nekünk. Én éppen az ellenkezőjét látom mostanában, akár a személyes, akár a társadalmi „rosszak” terén. Mert sosem egy menet jön. És a folyamatos lelki és egyéb (morális, egzisztenciális stb.) romlás idején egy-egy túlélt, átvészelt, megúszott katasztrófa már nem erősít, sőt. Az első nehézségek áthidalása idején ugyan még csak-csak lehet egy kis örömet érezni.
Aztán elkezd a személyiség hozzászokni mindehhez, a kezdeti győzelmek már nem is tűnnek győzelemnek, hanem inkább beleépülnek a mindennapi túlélési stratégiákba, a megugrandó feladat kikerülhetetlen lesz, rutin. Kényelmetlen, kellemetlen, „de hát ez van”. És akkor jön egy újabb csapás, a hatása kitart, és jöhet megint az alkalmazkodás. Egyre terhelhetőbbé válik az idegrendszer, le is terhelődik, hajtja magát, amíg tudja. Ami kezdetben elviselhetetlen volt, ma már eltörpül az újak mellett. De a végtelenségig nem lehet ezt csinálni. Jön a robbanás, az összeomlás, a depresszió. Minden szinten.
Látom magamon és magam körül, hogy a tartalékok a vége felé járnak. Én magam például lassan a lakást se hagyom el, ha nem feltétlenül muszáj, rettegek attól is, hogy az utcára lépjek. Mások minden éjjel sírva alszanak el, ha arra gondolnak, másnap be kell menniük a gyűlölt munkahelyükre. Ám közben tudják: örülhetnek, hogy egyáltalán van hová bemenniük. A barátaim többsége keresi a lehetőséget, hogy leléphessen innen. (A közállapotokat akkor még meg sem említettem.) Épp ezek miatt pontosítanék a régi mondáson. Ami nem öl meg, az szépen, adagonként betegít. Elveszi a jó kedélyünket, szorongóvá tesz, nem hagy aludni, felébreszt az éjszaka közepén. A stresszel támad, eltünteti az étvágyat, legyengül a szervezet, megnyílik az ajtó az egyéb betegségeknek is. És még ezekkel együtt sem mondhatjuk el, hogy legalább túl vagyunk valamin. Mert a fenyegetés folyamatos. És jó lenne azt hinnem, hogy ez csak az én depressziós nyavalygásaim láncolatában egy szemecske…
