A legnagyobb krimiírók egyikeként tartjuk számon, de amikor ezt mondjuk, a művei ismeretében rögtön elkezdünk pontosítgatni, finomítani is. Az általa adagolt mélylélektani nyomasztások ugyanis nehezen pakolhatók bele egyetlen dobozba. Persze vannak a könyveiben gyilkosságok, csalások, de ezek a regények sosem a nyomozás rejtelmeiről szólnak (nincs is jól bevált detektívkaraktere), sokkal jobban izgatja az, hogyan lehet belesodródni a bűnbe, mit tesz velünk, ha megtörténik valami feldolgozhatatlan. Sokan csak filmekből ismerik, a leghíresebbek a Ripley-sorozat darabjai, és ugye azokban klasszikus bűnözőkről és nyomkövetésről beszélünk. Highsmith hősei teljesen átlagos emberek (mínusz Ripley), akik hibát hibára halmozva menetelnek a végzetük felé. Meghozzák rossz döntéseiket (igen gyakran féltékenységből), és nem szabadulhatnak a hálóból, ami szövődik köréjük. Feszült, kegyetlen könyvek ezek, nagyon egyszerű nyelven megírva. Sosem unom meg újraolvasni őket.
A bűnügyi történetek közül kilóg az egyik lírai alkotása, amit annak idején, 1952-ben álnéven jelentetett meg, és mérföldkő lett a leszbikus irodalom történetében, ugyanis ez lett az első olyan nők között játszódó szerelmes regény, amely jól végződik. A Carol megkerülhetetlen alapmű. Apró momentumok, hétköznapi beszélgetések láncolatából épül fel, és bomlik ki a történet. Érzések és viszontérzések, remegés és egymásba olvadás. Talán egyik könyvében sem olyan költői az írónő, mint ebben. És a gyönyörű motívumrendszere is magába szippantó, ami nekem csak második olvasásra tárult fel, mert elsőre elragadott a könyv hétköznapi csodája. Az egyik fejezetben Carol féltékeny régi szerelme beszél így Therese-hez: „Egyes anyagok nem lépnek reakcióba egymással, de minden él. (…) Mint ez a gyufa is. Nem fizikai értelemben beszélek a füst elpusztíthatatlanságáról.” És pár fejezettel később már Carol játszik a tűzzel: „Nagyjából olyan gyönge vagy, mint ez a gyufa. Megfelelő körülmények között azonban porig tudnál égetni egy házat, igaz?” A Carolból nagyon sokat tanultam, épp ebből a pontosan adagolt feszültségből. És a Patricia iránti tiszteletből hívják a hősnőmet Blumenschein Lilinek, Highsmith nagy szerelme, Tabea Blumenschein után…
A képeket is Bázelban készítettük, abban a szalonban, ahol Patricia sokat üldögélt. A két kedvencemben, a leadben is emlegetett Huhog a bagolyban és A balekban a számomra visszatükröződő hangulatot szerettük volna megjeleníteni. Azt, ahogy a játékból halálosan komoly, önmagunk felé forduló tragédia lesz. Ahogy akár egy ártatlan viccelődés, heccelődés által belecsavarodnak a hősök egy öngyilkos játékba. (Ha jól belegondolunk, hasonló történik az Idegenek a vonaton címűben, és a Ripley-széria egyes darabjaiban is.)
Függelék
A már valóban nagyon sokat idézett László Károly különös viszonyt ápolt ezzel a furcsa írónővel. Mivel nekem is nagyon fontos valaki volt, sokat beszélgettünk róla. Tavaly egy nagyobb anyagot is felvettem Károly visszaemlékezéseiből, főleg azokra az időkre fókuszálva, mikor Patricia gyakorta az ő bázeli otthonában vendégeskedett. Nem patologikus, de nem is normális címmel jelent meg az anyag épp egy éve az Új Könyvpiacban, ebből szemelgetek:
Patricia és a kommunikáció:
„Halálomig nem fogom megtudni, milyen kapcsolatban voltunk, miképp kategorizálhatnám ezt a viszonyt. Mindig írt nekem, találkoztunk, hol vidéken, hol Bázelben, úgy tűnt, mintha nagyon jóban lennénk, de ezt sosem mondtuk ki. Arra sem emlékszem, a levelezésünk hogyan kezdődött. Valószínűleg úgy, hogy ő egyszer csak írt nekem egy levelet. Csak így kezdődhetett, én ugyanis soha nem írtam neki egy szót sem: válaszként elmentem meglátogatni őt. A legérdekesebb ezekben a levelekben az, hogy Patricia sosem írt semmiről, de azt nagyon kedvesen tette. Például mindig közölte velem, hogy ő levelet ír, ez visszatérő elem volt ezekben az írásokban, amikben semmi úgynevezett lényegi információ nem akadt. Két ritka kivételre emlékszem. Egyszer nagyon fontosnak tartotta megírni, hogy Tabea-nak ajándékozott egy pulóvert. Ennyire megrázta ugyanis, hogy ő valamit csak úgy adott. Ugyanilyen hangsúlyosan ecsetelt még egy esetet, ami szintén a már említett Tabea-hoz kötődik. Az állt a sorokban, hogy beültek a lánnyal egy bárba, ahol Tabea megjegyezte, hogy »kedve lenne egy sörre«. És mikor megitta a sörét, Tabea szólt, hogy kedve lenne még egyre, és hogy eztán »történt valami hihetetlen«: rendelt is még egyet. Külön kiemelte, hogy ez milyen érdekes. Úgy vélem, ez azért furcsa lelki alkatot feltételez. Akár csak a leveleiben, amit maga gépelt, hiszen nem volt titkárnője, úgy a magánéletében is titokzatos maradt. Nem lehetett hozzájutni az életéhez, semmiről nem beszélt. Illetve nagyon sokat beszélt, de olyasmiket, hogy tegnap Berlinben voltunk, ma Bázelben vagyunk, egyszóval csupa lényegtelen dolgokat mondott, derül ki több visszaemlékezésből is. Semmiről beszélni: ez lehet szándék is, de nem szívesen vonnék le messzemenő következtetéseket. Patricia csak ritkán mondott lényeges dolgokat. Ültünk egyszer Párizsban egy művészkávéházban, ahol éppen arról ment a beszéd, hogy a szerelem az egy szenvedély. Erre ő erőteljesen közbeszólt, hogy a »A szerelem nem szenvedély, a szerelem egy betegség!«. Ez mélyen benne lehetett. Banalitásnak is tűnhet a mondat, de látszott, hogy benne ez egy mélyen megérlelt, húsba vágó gondolat. Ő csak fontos dolgokról akart hallgatni. Nem volt csöndes, beszélt, érdeklődött, egyszer megkérdezte minden apropó nélkül, hogy ismerek-e egy bizonyos amerikai homoszexuális kiadványt, és nem gondolom-e, hogy ez a lap szörnyen kihasználja a melegeket. Nem értettem, mire gondol, talán arra, hogy a lapot pénzért adják? Ilyen volt a szellemi struktúrája. Gondolkodott, és minden nyolcadik mondatot kimondott, csak éppen a hallgató a közbenső láncszemeket nem is sejthette.”
Patricia és a pénz:
„Patricia nem bírt pénzt kiadni. Gazdag lett, mert jól keresett, de maximálisan visszafogta a kiadásait. Néha egy pohár whiskey, ez volt az egyetlen luxus, amit megengedett magának. Mikor Tessinben meglátogattuk, mert vett ott egy lakást, maga ácsolta a bútorokat a pincében talált fából! Felesleges fényűzésnek tartotta volna a bútorok megrendelését, ráadásul azt mondta, a rengeteg felesleges energiáját a kalapácsolásban ki tudja élni. Felvetettem, menjünk el vacsorázni valahová. »Van itt egy étterem – felelte –, de nagyon drága, de tudok egy sokkal olcsóbbat, oda menjünk!« Tudta, hogy meghívom, ez természetes volt, de ő arra is vigyázott, hogy én ne adjak ki sok pénzt. Nem voltak drága ruhái, autói, egy íróasztala volt és egy töltőtolla. Tudom, hogy az egész vagyonát ráhagyta valami jótékony egyesületre… Patriciának mindössze két szenvedélye volt, a vágyakozás és az ivás. Azt csak sejtem, hogy szegény gyerekkora lehetett, erre utal a pénzkomplexus, ami ugye vagy költekezésben, vagy zsugoriságban merülhet ki. Az utazgatást is túl drágának tartotta. Meg tudta írni az egyiptomi könyvet Egyiptom nélkül is. Nem kellettek neki az eredeti helyszínek. Dante talán járt a pokolban? Amikor fiatal lány volt, New Yorkban kivett egy olcsó szobát, ott írta meg az első könyvét, amivel sikere is lett.”
Patricia és a humor:
„Nem hiszem, hogy őt érdekelték a híres emberek, magáról sem úgy beszélt, mintha egy ismert személyiség lenne. Még a regényeiből forgatókönyvet író Chandlerrel és a rendező Hitchcockkal sem ismerkedett össze. A hírnév nem mozgatta meg, az emberek érdekelték, a figurák. Éhség volt benne emberek után, de ugyanakkor azt is érezte, hogy ő távol van mindenkitől. A regényeiről sem beszélt soha. Egy karakter megteremtéséhez neki elég volt, ha nézett valakit, nem jutott eszébe vallomásokat tenni, nem közeledett. Egyszer megkérdeztem tőle, miképp alkotta meg Ripley figuráját. »Az egy nagyon tipikus valami volt – mesélte –, mentem a tengerparton, és szembejött egy fiú, aki valószínűleg amerikai volt. Na, ő lett Ripley.« És ez neki magától értetődött, nem viccből fejezte ki így magát. Nem volt humorérzéke, nem viccelődött soha, nincs előttem, hogy valaha nevetni láttam volna. Mosoly se volt benne, nem volt mosolygó ember.”
Patricia és a nemi identitás:
„Egyszer mondta nekem Patricia, hogy ő nem is érti, a férfiak és a nők mit csinálnak együtt, mit akarnak egymástól? Szerinte a két nem semmiképp nem passzol össze. Ilyenformán a női szerelem neki magától értetődő, természetes dolog volt. Gyerekekről sem írt soha, mit kezdjen ő egy gyerekkel? Aki nem tudja elképzelni, mit csinál egy nő egy férfivel, arról nehéz kijelenteni – az anatómián kívül persze –, hogy nő. A lelkében talán férfi volt. Mindemellett nem volt úgynevezett nőies jelenség, de nem volt extrém módon férfias sem. De az tipikus, hogy mindig veszekedett a partnereivel, szerintem ugyanis ez a legjellemzőbb a leszbikus kapcsolatokra, melyek sok esetben a dominanciáról, a hatalomról szólnak. Mindig furcsa atmoszférát teremtett. Nekem persze hízelgett, hogy ragaszkodott hozzám, de nem tudtam, miért. Ezért érdekes a viszonya velem: nem tudott nagyon közel jönni, de aztán elszakadni sem. Sosem tudott szakítani senkivel, ez is érdekes jelenség. Ez volt Highsmithben a rejtélyes: nem lehetett soha a viselkedését patologikusnak nevezni, de ugyanakkor normálisnak sem. Különös, furcsa, bizarr: ez mind stimmel rá. De nem tartottam különcnek. Nem voltak paranoid gondolatai, viszont nagyon elementáris szimpátiák és antipátiák feszültek a személyiségében. Gyerekesek voltak a véleményei, mindent kimondott – ez a gyerekek sajátja.”
