Ahogyan átveszem mások hangulatát, a közelemben lévők vibrálásait, épp olyan könnyedén tudok átlényegülni szövegektől, filmektől és zenéktől is. Ez amúgy tényleg borzalmas tulajdonság, a legócskább hollywoodi sztoritól is kész tudok lenni napokig, a sorozatok gyilkos hatásáról már ne is essék szó. (Sosem felejtem el, amikor annak idején a Jóbarátok trip alatt rám szólt egy haverom, hogy felejtsem már el Phoebe gesztusait és hanglejtését, mert otthagy a fenébe.)
Nincs distancia, menthetetlenül csúszok bele egy-egy karakterbe. És a visszazökkenésig úgy is maradok. (Halálosan szerelmes leszek például filmsztárokba, és a képzeletemben az imádott hőssel folytatok hosszú dialógokat, már-már elhiszem, hogy ez a realitás.) És nem számít, milyen minőségű az inger, voltam már Tolsztoj felesége is. Bármi meg tud érinteni. Persze ha olyan magas színvonalú ráhatókról van szó, mint amilyen Szabó Magda is, az érzés még árnyaltabban, még pontosabban, még erősebben odahat.
Nyáry Krisztián épp a napokban posztolta Magda és Szobotka megismerkedését, és ez volt az a pont, amikor nekem is beugrott minden. A szobám, ahonnan bámultam a hóesést, és a Megmaradt Szobotkának, amit közben olvastam. Máig előttem van, ahogy Magda leírja, miképp nem engedte magát meghívatni, hogy elővette a macskafej formájú pénztárcáját, hogy a maga részét fizesse. Vagy az, ahogy leírta, hogyan gömbölyödött egy fekete macska a szótlan, dolgozó Szobotka mellett. Olvastam ennek a szerelemnek, ennek a szomorú életnek a történetét, és én is éltem, én is beleszomorodtam.
Végtelen telefonbeszélgetések jöttek aztán L.-lel, mert egyszerűen bennem ott volt a párhuzam, és ha már én magam az írónővel azonosultam, nos, akkor neki Szobotkának kellett lennie. Olyan szintig ment a drámázás (Szobotka ugye nem volt egyszerű eset), hogy L. valóban megelégelte a dolgot. A ’beteg’ volt a legenyhébb jelző, amit ezekben a napokban kaptam. És csak nem jöttem ki a tripből. Minden regényt újra elolvastam, a Freskótól Az őzen át a Katalin utcáig. Az ajtót ezredjére, és nagy kedvencemet, a Pilátust is. De nagyon kedves a Hullámok kergetése című, utazásokról szóló esszégyűjteménye. Ahogy leír egy orosz fogadást. Ahogy elénk festi, hogyan kellett a devizarendelkezések miatt ünnepelt írónőként gyakorlatilag éheznie Párizsban. (Szeretem, amikor személyes, de még nem a saját szobrát faragja. Amikor felcsillan valami olyasmi, ami a humorhoz hasonló…) Elkezdtem használni Szabó Magda szavait, rendre én is olyan egyértelműen és kérlelhetetlenül raktam a hallgatóság elé a mondatokat. „Megkérlelsz még ezért.” Ez a csúcs. Néha persze Szabó Magda nekem túl sok: szándékolt, túlmagyarázott, érzelmileg nem feltétlenül indokolt. De ezzel együtt nagyon fontos. A maga engesztelhetetlen logikájával együtt.
A képet az Abigélhez készítettük, mindig rajongtam Horn Mici figurájáért. Szegény rókámat valahogy az ő nyakán tudtam csak elképzelni. (És az már csak pikáns adalék, hogy a táska – valódi angolnabőr – is a könyv idejéből származik.)
Szabó Magdával egyszer találkoztunk is. Egy debreceni konferencián olvastam fel, ha jól emlékszem, ő volt a díszvendég, a halála előtt két-három évvel. Alig vártam a megismerkedést. Persze féltem is tőle, de nem kellett volna. Nem volt szükség még arra sem, hogy valahogyan (rosszul, sután) bemutatkozzam. Épp csak a nevem mondtam, mire ő elővett egy nagy, boríték alakú tárcát. Kivágott újságcikkek voltak benne. És köztük az én két versem. „Látja, ismerem magát – mondta – ezek nagyon szép költemények.” Feledhetetlen este volt. Vissza kellett fognom magam, nehogy dicshimnuszokban törjek ki, hiszen egy híres írónőnek kevés unalmasabb dolog lehet annál, mint hogy állandóan tőle citáljanak… De azt azért nem bírtam nem elmondani neki, hogy a nagy kedvenceim egyike…
