A lepkegyűjtővel évekig szemeztem, de nem volt erőm levenni a polcról. Egyszerűen nem bírtam kézbe venni, a borítója miatt. Az 1982-es kiadás címlapján ugyanis egy szép, szőke nő figurája van, akinek a karjai helyén hatalmas, színes (sárga, kék, piros) lepkeszárnyak terülnek szét. És nekem lepkefóbiám van, gyerekkorom óta. Nem rettegek se pókoktól, se férgektől, de a lepkéktől irtózom. Zokogni tudok nyári éjjeleken, mikor betéved a lámpafényre egy-egy hatalmas éjjeli példány (szőrösek, visszataszítóak), és cirkálnak, verdesnek, támadnak.
Fotó: Marjai Judit
A macska hamar becélozza őket, és innentől még undorítóbb a dolog. Legutóbb is kitépte a lepke szárnyait, és az óriási, húsos test kopogott a parkettán, zúgott, a macska pofozgatta, reggel ötig ment a játék, nem mertem mozdulni, beburkolóztam a paplanba, elő sem jöttem, míg a cica végül be nem lakmározta agyonkínzott áldozatát. (Van egy preparált lepkém is, egy régi pasimtól kaptam, gyönyörű példány annak, aki bírja az ilyesmit. Mindketten biológia tagozatra jártunk, és ő nem értette, mi bajom ezekkel a szárnyas jószágokkal, ezért adta díszdobozban oda ajándékát, hátha így meglátom én is a szépséget bennük. Úgy hajítottam el a lepkét, hogy magam is megijedtem, az egyik szárnya le is tört. A preparált állat még borzalmasabb volt számomra. A konzervált borzalom.)
Aztán egy este nem volt mit olvasnom, és belekezdtem A lepkegyűjtőbe. És a szerző rajongójává váltam. Olyan érdekes volt a párhuzam: épp befejeztem A lepkegyűjtőt, amikor az osztrák pincék elkezdték kidobálni áldozataikat. Kötve hiszem ugyan, hogy a fura arcú, kevés intelligenciát sugárzó fogva tartók szabadidejüket nem perverz fantáziájuk csipkézésével, hanem regények olvasásával töltötték ki, de mindenesetre a párhuzam feltűnő. Mintha Fowles hőse kelt volna életre, kissé még kificamodottabb változatban. Mert Ferdinandban azért volt valami, határozottan. Érdekes, ahogyan magát rendesnek, tisztának látta, és bizonyos szempontból nézve mindez meg is volt benne.
Ahogy a regény elindul, egy egészen normális, jóravaló fiatalembert látunk, akinek egészen normális, jóravaló gondolatai vannak, mikor nyer a totón. Még azt is logikusnak lehetne tartani, hogy azt gondolja: ha van pénze, a gyönyörű lány is az övé lehet. Eleinte nem is bánik rosszul vele, a könyv olvasásakor végig remegtem, drukkoltam, hogy vegyenek jó irányt a dolgok. Hogy a lány viselkedjen másképp. Hogy taktikázzon jobban. (Persze nem lett volna helyes taktika.) Sokat tanultam ebből a beteg monológból, a belehelyezkedés hideg fokairól, és mikor befejeztem, arra gondoltam, egyszer én is megpróbálok ilyen szuggesztíven egyes szám elsőt kreálni. (A jeges játékot, hogy valaki leszel, valaki más.)
A képet pár éve nyáron csináltuk, és régóta gondolkodtam már, mire használhatnám fel. És ma reggel arra ébredtem (másik regény és másik kép volt bekészítve), hogy hopp, A francia hadnagy szeretője. Az egyik kedvenc regényem. Az írói szabadság diadala – azé a szabadságé, ahová nagyon fegyelmezett, nehéz út vezet. Fowles azért tudta megírni ezt a regényt, már egyszerűen már mindent tudott a béklyókról, az írás közben felmerülő dilemmákról, a szerkesztésről, a fegyelemről.
Pár éve megkerestem egy pszichológus ismerősömet a problémámmal, hogy nem tudok szabadulni a versmértékeimtől, hogy nem megy nekem a szabad vers, mi a baj velem? Nem találtunk megoldást, megfejtést, és azóta már sikerült kicsit másképp tekintenem a formaőrületemre. (A szétesés elleni harcomra.) És azt gondolom, nem baj, ha fogva tart a forma: előbb-utóbb kiadja majd az én szabadságom mintázatát is, kitágítja a határaimat. Lehet, hogy egy új regényben. De a játék szabályait még tanulnom kell. Fowles sem ezzel a könyvével kezdte.
