Még csak pár napja vagyok Berlinben, de ezalatt több új emberrel találkoztam, mint az utóbbi hónapokban bármikor. Többet is voltam távol a lakástól, hiszen nem az a programom, hogy ülök a négy fal között és dolgozom, mint általában. Más kérdés persze, hogy nem borongani jöttem, de ugye egyébként sem azért élnék, hogy rettegjek, szorongjak a konyhában vagy a hatalmas ágyamban.
Mostanában kezdett el az motoszkálni a fejemben, hogy a sok parám egy része összefügghet azzal, hogy a komfortosnál jóval többen ismernek. Holott annak idején erős mozgatórugója volt az életemnek az, hogy ez így legyen. Gyerekkoromtól egészen húsz-egynehány éves koromig vallottam: én híres akarok lenni. Sőt, valahogy már kisgyerekként megvolt a hírességtudatom, egyfajta különös VIP feeling, az álruhás királykisasszony-szerep belső, szilárd biztonsága, megmagyarázhatatlanul. Az első versem még általános iskola második osztályában jelent meg nyomtatásban, és utána azt éreztem, nagyon-nagyon fura az az ember, aki az én nevemet nem ismeri. Amikor ugyanebben az évben, nyáron megírtam életem első regényét A baromfiudvar meséi címmel, valóban úgy véltem, innen már csak egy lépés a világhír.
Talán ezeknek a mélyen gyökerező, komoly ambícióknak is köszönhető, hogy a kezdeti sikereimmel nem tudtam igazán mit kezdeni. Amikor a riporterek szembesítettek annak idején a kérdéssel, hogy minek köszönhető, hogy ilyen ismert lettem (1999-et írtunk), nem is értettem a dolgot. Valahogy minden természetes volt, logikus, és sosem volt semmi sem elég. Mindig mindent kevésnek éreztem, és érzek ma is, nem elég semmi, nem lehetek elégedett, folyamatosan kell a visszajelzés, kell az éles fény, a reflektor, ami egyrészt színpadot csinál egy kocsmaasztalból, másrészt túlmutat egy pontra, ahová tarthatok, és ami szigorúan előrevisz. Ezzel talán még nem is lenne semmi baj, ha nem párosulna beteges képzetekkel ez a menetelés. Eleinte szórakoztatott, ha társaságban megdicsértek vagy ha olyasmiket mondtak, hogy „épp ilyenek képzeltelek”, vagy „annyira más vagy, mint a tévében”, sokáig nem is tűnt fel, hogy mindez azt takarja, hogy van rólam előzetes gondolat, előzetes kép. Rólam, Orsiról, és nem a szövegeimről vagy a szerepekről, arcokról, amiket örömmel kreálok magamnak. A perszónáról, és nem a konstruált figuráról. És ez megijesztett.
Az utóbbi években egyre befordultabb, visszahúzódóbb lettem, zavar, ha az utcán megszólítanak (de ez is zavaros, mert néha egy-egy kedvességnek nagyon tudok örülni, sőt egyenesen a napomat képes megmenteni egy-egy eltalált és szívből jövő bók), leblokkolok, ha megismerkedek valakivel. Paranoiásan jönnek a hátsó gondolatok, a legjobb szándékban is ravaszságot gyanítok. Nem merek táncolni, őrjöngeni és mekegni (régebben imádtunk mekegni és röfögni kocsmákban), mert rettegek az agressziótól vagy attól, hogy felismernek, és beszólnak. Ám ez külföldön nincsen. Ott csak az vagyok ami, egy szimpla csaj, aki vagy szimpatikus, és akkor elhívják újra, vagy nem, de akkor nem forszírozzuk a következő találkozót.
Kinyílok, kivirulok idegen környezetben, ahol senki nem tudja, ki is vagyok, mit is csinálok. Persze amikor szó esik arról, mivel foglalkozom, nem beszélek mellé. De nem ül mellettem, nem kísér egy kép, ami csak félig-meddig-néha vagyok, és nem kell mit kezdenem ezzel a furcsa ’én, de mégsem én’ valakivel, akivel úgyis annyi bajom van…
