Szokása volt ez: minden bevezető nélkül költeménnyel támadni. A már sokat idézett László Károly (akivel jóban voltak) mesélte, hogy ebben a fura és váratlan performanszban szinte bárki részesülhetett. És hogy ez nagyon jó volt. Képzeljünk el egy kortárs szerzőt, aki így tesz! Én már akkor zavarba jövök, ha valami hivatalos irodalmi esten, ahová nem készültem felolvasással, arra kérnek, mondjak már el fejből valamit. Szinte dadogok ilyenkor, megpróbálom kikerülni a kérést, fura, tőlem egyébként idegen szemérmesség vesz erőt rajtam, inkább hallgatok, próbálom másfelé terelni a beszélgetést. Egyáltalán: ha engem magam egy nem irodalmi szituációban az alkotásaimmal szembesítenek, sorokkal és érzésekkel, elfog a pánik. Mintha nem rólam lenne szó, érzem, hárítom a feltételezést, hogy olyan dolog került ki belőlem, ami rám nézvést bármit is felfedhet. Másoknál sem bírom, ha kedvvel idézgetnek maguktól, attól pedig valóban a hideg ráz, ha a szerző bepárásodott szemmel, esetleg remegő hangon, saját írásművétől meghatódva prezentálja a művét, és így, ebben a formában önmagát. Egyszerűsítve: hideg ráz a puszta alanyiságtól. Dilettánsnak tartom valamiképp, számomra a szöveg nem a szerzőről szól, nem a lelkének egy darabja, hasson bármilyen személyesnek is. A hippiköltők (a beatnemzedék írói-költői) viszont máshogyan gondolkodtak, a művük egyben az életük is volt („Költészetemben túlságosan elemi ereje van az intimitásnak” – írja egy helyütt). Ginsberg is a soraiban élt, egy volt a költészetével, a művével, nem is lehet külön beszélni a kettőről. Ginsberget valóban nem érdekelték a földi javak, amikor már pénzt hozott például a majd minden nyelvre lefordított Üvöltés, amikor már világszerte ismerték a mai napig gyomron ütő Kaddist, ő akkor is egy lepusztult lakásban éldegélt a szerelmével (akinek állandó mutatványa volt egy-egy öngyilkossági kísérlet), és rótta a sorokat, illetve az utcákat, hogy megoszthassa voltaképpen bárkivel, ami létrejött benne.
Annak idején épp annyira vonzott ez a fajta én-megosztás, mint amennyire ma ellenállok neki. Mindenkinek van egy hippikorszaka, nekem is volt, békejel, az Üvöltés antológia rongyosra lapozva a nagypapától lenyúlt nagy férfikabát zsebében. Igaz, mi nem magunkat olvastuk fel, hanem Ginsberget, mindig találtunk benne valami újat. (A Kaddis nekem ma is olyan vers, amit szívesen olvasok fel magamnak egy üres szobában, próbálgatom a levegőt, a ritmust közben, ami a szerzőnek olyan fontos volt. Igyekszem megtalálni a helyes tempót, ahogyan leginkább hat. Az ő generációjuk honosította meg az open reading műfaját, amit voltaképp a mai slam elődjének tekinthetünk, nekik volt talán először legalább annyira fontos a jól előadhatóság, mint maga a szöveg. Sokat tanultam tőle a verszenéről.) És bár Ginsberg tényleg bárkinek feltárta magát, azért tudta, hogy „Egy költő számára ez a legnehezebb: fel kell készülnie arra, hogy csak önmagának ír. Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne kelljen gyakran erre gondolnom. A lényeg, hogy az ember kiadja magából, megtisztuljon, és hogy mindig megőrizze öntudatát, még ha ez gyakran elég gyötrelmes is”.
