Karafiáth Orsolya

Annyira rosszul alszom, hogy a szörnyű éjszakáim általában eluralják a rákövetkező napot. Hiába a trükkök az elalvás előtt okosan adagolt macskagyökér- és/vagy citromfűteákkal, valamint a beküldött dupla Frontinnal, a végeredmény ugyanaz.

„A lélek saját társat választ / s ajtót betesz.” Talán ez volt az első sor, ami megütött Emily Dickinsontól, és késztetett arra, hogy belemerüljek a költészetébe.

„A kétszázötös számú műtárgy rád maradt, a zsák a paraván mögött. Pongó kisbusza vár a sarkon, Csöpi intézi a többit. További instrukciók Bécsben.” Az első aukcióvezetésem kezdése előtt három perccel érkezett ez az SMS.

Tamkó Sirató Károly nagy avantgarde alkotó: költő, műfordító, művészetfilozófus. Pályája több, mint érdekes, az 1942-ben kiadott Kiáltás című verseskönyve például egyenesen szíven ütő. Mégis inkább gyerekversíróként emlegetjük – most én is ezt teszem.

Szeretek kiállításokat megnyitni, és bátornak tartom azt a művészt, aki épp engem kér fel erre. Hiszen én nem vagyok művészettörténész, sokkal inkább arról írok, ami megmozgat, kapcsolódik hozzám egy-egy alkotó munkáiban.

Már megint egy olyan szerző, aki érthetetlen módon nem lett mérhetetlenül népszerű nálunk. Csak szűk körben éltetik nálunk a hazájában ünnepelt szerzőt, és eddig egyetlen regényét jelentették csak meg magyarul, a Berlin Bluest. Persze Sven – szerintem – nem csupán mint író érdekes.

Izgalmas projektbe csöppentem megint, a Halott Könyvtár – könyvek olvasatlanul címűbe. Az egész voltaképpen egy több mint 5000 kötetes könyvinstalláció, videókkal megspékelve. Ezeken a felvételeken a felkért alanyok (közöttük én) beszélnek az úgynevezett Halott Könyvtár könyveihez, meg úgy általában a könyvekhez, könyvtárakhoz kapcsolódó viszonyukról.

A Stílusgyakorlatokat kismilliószor meg kellett néznem, a barátnőm ugyanis szerelmes volt Bán Jánosba. Gimi után voltunk, szabad egyetemisták rengeteg idővel, és még tudtunk lángolni voltaképpen bármiért és bárkiért.

Bázeli búcsú a téltől.

Világszerte kultíró, nálunk alig ismerik. 2009-ben jelent meg itthon a Szerettem másképp is című regénye, ami mintha kissé elsikkadt volna. Én is csak azért kezdtem el olvasni, mert a fülszövegről bevillant: nagyjából semmit nem tudok a norvég fiatalok életéről.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a mínuszok lefagyasztották az agysejtjeimet, gyorsan leszögezem: nem, nem tébolyodtam meg. Nem gondolom, hogy a Hahota (és a benne fellelhető anyagok, különös tekintettel a Humor-morzsákra vagy a Derű-tablettákra) szépirodalmi magasságokba emelkedne. Azt viszont állítom, hogy a Hahota már-már művészet: ha innen szemléljük, a kemp maga.

Júliusban írtam utoljára verset. Gyakran van ilyen: akár hónapokon át nem jön semmi, de egyáltalán semmi ötlet, és ilyenkor könnyű kétségbe esni. Amikor befejezek egy szöveget, az olyan, mintha hirtelen minden kifutott volna belőlem. Általában egy-másfél hétig nem zavar dolog, de utána elkezdek nyugtalan lenni. Persze ebben benne van vastagon az is, hogy egyetlen állapot sem hasonlítható ahhoz, mint amikor írok.