Rémálmaim vol.1.

KOmplett

Annyira rosszul alszom, hogy a szörnyű éjszakáim általában eluralják a rákövetkező napot. Hiába a trükkök az elalvás előtt okosan adagolt macskagyökér- és/vagy citromfűteákkal, valamint a beküldött dupla Frontinnal, a végeredmény ugyanaz.

„Te hogyan nem alszol?” – kérdezte tőlem múltkor az egyik szintén idegbajos ismerősöm. Állandó témánk ez ugyanis, kinek melyik alvászavar a sajátja, ki hogyan szenved, miképp retteg az éjszakáktól. Legutóbb, mikor a problémámmal elmentem kétségbeesetten egy kineziológushoz is, ő a masszázs után azt mondta, nem tud biztatni, sőt attól tart, hogy a rémálmaim odáig fognak fokozódni, hogy el sem merek majd aludni. Akkor csak mosolyogva legyintettem, mert azt hittem, a rossz már cizellálhatatlanabb, de tévedtem.

Szorongásoldó nélkül már valóban nem merek lefeküdni, mert akkor két óra múlva kipattan a szemem, és kész. Ezért kellett mostanában leszoknom az évek óta bevett gyakorlatomról, a beauty sleepről is. Pár hónappal ezelőttig ugyanis minden délután úgy három körül ruhástól, full sminkben leheveredtem, és aludtam másfél-két órát. Pompás volt, imádtam ezeket a délutánokat, feltöltődtem tőlük rendesen. Ám most, ha meg is próbálom – mert nekem a hirtelen elalvással nincsen problémám, bármilyen helyzetben, bármikor el tudok aludni –, egy idő után a lehető legdermesztőbb lidércnyomásra riadok.

Vannak visszatérő momentumok is. Igen gyakran álmodom a halott szüleimről. Legtöbbször anyáról. Fura szituációkban jön be, és általában az én ruháimat viseli, amitől ijesztő lesz közöttünk a hasonlóság. És én kiabálok vele álmomban, és érzem a nagy-nagy idegességet; izzadtan, csapzottan ébredek. De a mai napra virradóra is szörnyű volt. Azt álmodtam ugyanis, hogy valami kinőtt a szememben, és kész, megvakultam. A saját sikításomra ébredtem hajnalban, és tényleg nem láttam semmit. Persze a felriadás utáni első pillanat nem a realitásoké: elkezdtem csapkodni, erre felébredt L. is, mint reggel mesélte. Én nem voltam magamnál, még vakon kibotorkáltam a konyhába. Ott sem láttam. És akkor vettem észre, hogy még mindig le van kötözve a szemem, azért. Összekuszálódott hátul a csomó, betépte a többi anyagot, ez okozta a szorító érzést. Borzalmas volt. Csak hát nem tudok kötés nélkül aludni, ez is körülbelül anya nyári halála óta van. Alaposan bekötözöm a fejem, nem egy szép látvány, de érzésre olyan, mintha tényleg kizárnám az egész világot. Az persze biztos, hogy a rémálmokat nem ez okozza: kipróbáltam.

Folyt. köv.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.