A Lyra Mundi-sorozat karcsú kis válogatását Rita barátnőmtől kaptam 1995 karácsonyán. Ő – mint hozzám nagyon közel álló valaki – megérezte, hogy Dickinson verseivel és a költőnő személyiségével talán rokonságban állok. Dickinson lírája az, ami a legerősebben megmozgat, amit legközelebb érzek magamhoz.
Rövid, szikár sorok, mindegyik zárt és behatárolt, akár a kő. (A kő maga egyébként visszatérő motívum ebben a világban, ezer jelentéssel ruházódik fel, mint Emilynél minden. Van olyan rideg ember itt, akivel „csak a kő érezné jól magát”, és van olyan figyelem, mely „bezárul, mint a kő”.) Vagy akár az az ékszer, amit magamra tűzök a tomboló nyárban, hogy a rózsák és lángoló színű bogyók befogadhassanak, „hogy ósdi közöttük ne legyek”.
Talán furcsa, hogy éppen engem mozgat meg ennyire ez a befelé fordult, csak belül élő valaki. Egy olyan alkotó, akit egész életében elkerült a siker, mindössze nyolc rövid kis művét publikálhatta, azt is iszonyú nehézségek árán. („A formai keretekhez való ragaszkodás határozta meg Emily Dickinson [1830–1886] létének és költészetének alapjait. Egy otthon, egy kipróbált hit. Négy fal között, négy sor között élni. Csak éppen e kereteken belül elment a lehető legmesszebbre. Találóan nevezte egyik kutatója Dickinson módszerét „disabling freedom”-nak, azaz bénító szabadságnak” – írja róla Tábor Eszter.) Egy személyiség, aki látszólag épp az ellentétem. De mint oly sok esetben, itt is csalnak a külsőségek, a látszatok, a sok „földi tény”.
Aki elmerül Dickinson verseiben, annak nyilvánvalóvá válik, hogy ami ezt a nőt mozgatta, az nem más, mint a hihetetlen életöröm és szenvedély, az adott lehetőségek maximális kihasználása (a szó jó értelmében, ami azt jelenti, hogy igyekszünk elvenni az élet adta valamennyi örömöt, a kicsiben is kibontani a nagyszabásút), a teljes átlényegülés megtapasztalni tudása. Egyik nagyszerű (értő és érző) fordítója, Károlyi Amy írja: „Az élményre való képesség vagy képtelenség nem az élményre való alkalmon és az élmények számán múlik, hanem az élményre való képességen. Eszerint jogosan mondhatjuk Emily Dickinsont az élményre való képesség királynőjének. (…) Minden versének négy összetevője van: természet, érzelem, halál és öröklét. Tehát a van és a nincs. A halál csak annak okozhat ilyen élethossziglani problémát, aki minden ízében élvezi az életet.”
A képet azért választottam, mert valahogyan nekem a suhanás, utazás lényegét jeleníti meg. Budapesten belül megyek, zárt térben, mégis a fények csillogása miatt úgy tűnik, valahová nagyon messzire tartok. Egy helyben száguldani: ez nekem a dickinsoni világ egyik kulcsfogalma.
Csaknem 1800 rövidke vers maradt utána. Nem szokásom teljes verseket beemelni, de most meg kell tennem. Talán ez a nagyszerű rövid alkotás kedvet csinál ahhoz, hogy ebben a végtelenül áradó lírában elmerüljön az is, akinek eddig nem volt rá módja. (Emily sosem adott címeket, számozta a költeményeit.)
1525.
Aki rejtetten élt
És útja a homály
S tünő nevével átellen
„lásd csillag alatt” áll –
Mi bizakodunk benne
Rendíthetetlenül,
Az öröklét telje van
A csillagon belül.
(Károlyi Amy fordítása)
