Az aukcióvezetésekről

KOmplett

„A kétszázötös számú műtárgy rád maradt, a zsák a paraván mögött. Pongó kisbusza vár a sarkon, Csöpi intézi a többit. További instrukciók Bécsben.” Az első aukcióvezetésem kezdése előtt három perccel érkezett ez az SMS.

Imádom az ugratásokat, de abban a percben nem volt humorom. Aki nem vezetett még ilyesmit, fogalma sem lehet a harctéri idegességről.

Mint annyi mindenbe, ebbe is véletlenül csöppentem bele, jó másfél éve már. Egy galériát vezető ismerősöm kért meg, hogy vállaljam a feladatot. Könnyelműen igent mondtam. Jártam ugyan egy-két aukción, de kívülről olyan könnyed feladatnak tűnt az egész, hogy gondoltam, zsigerből megoldom. Ez persze tévedés volt. (Winkler Nóra Csillagtúrájában is külön fejezet szól erről, nagyjából egybevágnak a tapasztalataink.) Ott kezdődött, hogy az esemény előtt két héttel döbbentem rá arra – mikor célzatosan elmentünk egy aukcióra, hogy leszűrjem a tanulságokat –, hogy alaposan be kell treníroznom magamat. (Azóta is visszatérő rémálmom az időpontok előtt, hogy elfelejtem egymillió felett a licitlépcsőket, és csak tátogok némán, miközben a tárcsák a magasba lendülnek.)


Először is ugye a számok, amikkel mindig hadilábon álltam. Ismételtük délutánokon át oda és vissza a liciteket, míg teljesen a véremmé váltak. Most kezdhetem elölről, váltás lesz, euróban megy majd az egész, előre rettegek… A másik para a művészek nevének kiejtése, amivel nemegyszer beégtem már, szerencsére még csak a próbán. Vegyük például Paolo Scheggit, akit kapásból leseggiztem a szkedzsi helyett, nem kis derültséget váltva ki…  Ma már inkább négyszer átfutok a műtárgylistán, és konzultálok anyanyelviekkel, nehogy egy ilyen kis hülyeségen csússzon el a dolog.

A ruha kiválasztása is nagyon fontos. Legutóbb például a szalonban (Németh Anikó segít ilyenkor, a Manier ruháit viselem) nem maradt időm a lényegre: hogy felpróbáljam a ruhakölteményt. És fél órával a kezdés előtt derült ki, hogy elnéztem a méretet, a kosztüm nadrágjába háromszor beleférnék, kapásból majdnem kiszakítottam egy értékes vásznat estemben… Itt a barkácsmegoldás maradt: csomót kötöttem a ruhára, és az egész est alatt arra koncentráltam, nehogy látszódjak hátulról, és főképp nehogy leessen rólam az egész kreáció… Arra is vigyáznom kell, hogy ne essek túlzásokba: úgysem tudok túlöltözni egy olaj-vászon portrét vagy egy keleti szőnyeget, nem én vagyok a középpont, hanem a műtárgyak. Az ilyen alkalmak amúgy is jó leckék a hozzám hasonló kis egoőrülteknek, segít behatárolni, meddig is terjedhet a hatalmas ÉN-ünk…

Aztán, ha rend van a fejben és rendben a külcsín, indulhat a menet, első tétel. Két-három órán át feszült figyelem, az idegek beizzítva. Aztán összecsuklom, taxi, be az ágyba. Érdekes, hogy közben észre sem veszek semmit, ám ahogy vége, és megyek ki az első cigire, érzem a lábam, a fejem, a derekam. És fura módon mégis nagyon élvezem ezt az egészet. Most hétfőn lesz a tavaszi aukció a Biksady Galériában, igyekszem maximálisan felkészülni. Főképp, hogy most először a weben is követhető lesz (sőt licitálni is lehet) az egész. Azt már tudom, mit veszek fel: ez a szórakoztató momentum kimarad majd…

Fotó: Christian Ziel

Ruha: Németh Anikó – Manier

Helyszín: Biksady Galéria (Falk Miksa–Balaton utca sarok)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.