Karafiáth Orsolya

Minden évben január–február környékén újraolvasom Salinger könyveit. Nem sok van, két este alatt végzek velük. Fura módon nekem nem a Zabhegyező a kedvencem, azt épphogy csak kedvelem, hanem a Franny és Zooey, valamint a Kilenc történet (azon belül is a favoritom a Ficánka bácsi Connecticutban és az Alpári történet Esmenek, szeretettel címűek) állnak hozzám a legközelebb.

Azt hiszem, ez az a kérdés, amit eddigi életem folyamán a legtöbbet feltettek nekem, ha interjút kértek tőlem, ha társaságban arról került szó, hogy mivel is foglalkozom, vagy csak úgy, jobb híján, ha döglődött a beszélgetést. Általában kitérő választ szoktam adni, mert nem igazán gondoltam eddig bele, tényleg, hogyan is írok.

Mint olyan sok klasszikus, a Skarlát betű is csak felnőttként került a kezembe. Ráadásul egy fura véletlen kapcsán. A kedvenc aukciós site-omon vannak igazán fura felhasználónevek, és egy időben rákattantam arra, hogy megfejtsem, ki miért választja magának azt, amit. (Régebbi kedvenc elfoglaltságom a negatív értékelések elemezgetése volt – de erről majd máskor.)

„Három hete hajat se mostam. Hét éjszaka nem aludtam. Anyám azt mondta, nem létezik, hogy ne aludtam volna, képtelenség ennyi ideig nem aludni, de ha aludtam is, legfeljebb csak nyitott szemmel, mert hisz végig követtem az ágy fölötti óra másodpercmutatójának és óramutatójának zöldesen fénylő kör- és félkörútját, teljes hét éjszaka anélkül, hogy egyetlen percet vagy órát kihagytam volna. Ruhát és hajat azért nem mostam, mert tiszta őrültség lett volna.”

Egyik ismerősöm írt nekem a bloggal kapcsolatban. Hosszan fejtegette, hogy egyáltalán nem szereti, ha okoskodom, ezért ha javasolhatja, inkább maradjak a hozzám leginkább passzoló dolgoknál, amiket még felérek ésszel, egyszóval lehetőleg maradjak a beauty témák kijelölte szűk mezsgyén, mindenki jobban jár. És ha megkérhet, fűzte még hozzá aranyosan, azért a fotókat ilyenkor is mellőzzem, mert azokban neki öröme még nem akadt.

„Ő volt a legnagyobb költőnője Németországnak” – írta róla Gottfried Benn, és van igazság a szavaiban. Érdekes módon nálunk nem olyan ismert, mint hazájában, úgy tudom, itthon utoljára 1972-ben jelentek meg a válogatott versei, Villogó kavicson címmel.

Kedvetlen vagyok, levert. Ahogy a cigarettáról, úgy próbálok leszokni a hírek állandó követéséről is. Egyik sem megy, mindegyik függés tartós és romboló.

Amikor L. meglátta, hogy sátrat vertem a nappaliban, nem tudtam nem észrevenni, hogy a gutaütés környékezi. Nem tudom, valaki próbálta-e már: nem egyszerű feladat.

Megfogadtam, hogy idén átértékelem a viszonyomat a pénzhez, mert a hozzáállásom egy kicsit lehet, hogy beteges. Be kellett látnom, hogy zsugori vagyok.

Szenvtelen, sallangmentes nyelven (de nem érzelemmentesen!) beszél egy családról, amely egykor zsebre vághatta volna a fél világot.

Még mindig a jók, bár tényleg nehéz válogatnom, túl sok van, ami azt jelentheti, elégedett és boldog vagyok. Illetve: hogy annak kellene lennem. De nekem a jó kicsit kevés – emiatt érzem néha elátkozottnak a természetem. Mindig a kirobbanóra, az elementárisra vágyom, csak az mozgat meg, attól érzem, hogy vagyok, hogy érdemes bármit is csinálnom.

Tipikus angliai tél. Nincs hideg, de beállt valami furcsa színű, otthon nem ismert árnyalatú köd, és esik az eső. Ülök a ház ebédlőjében, néha kimegyek a télikertbe cigizni, mellettem a kandallóban ég a tűz. Már az ötödik Karácsonyom itt, kimenekülök az otthoni tébolyból.