Szomorú nekem ez a nap, amikor ezt írom, ez a március 14.-e. Ma lenne az édesanyám ötvenhat éves. Először köszöntöm őt – nélküle. Ezzel a poszttal emlékezem most rá.
A Tengereczki hazaszáll volt ugyanis az a könyv, amit életemben először: olvastam. (Tudtam persze verseket kívülről, anya mindig sokat mesélt és énekelt nekem és a húgomnak.) És a Tengereczkiből próbált anya megtanítani szótagolni is. A mai napig megvannak a ceruzajelek a kötetben, mit mondjak, elég sajátosan oldottam meg a feladatot. Azért is emlékszem a megmaradt mementókon kívül annyira erre a dologra, mert életemben kétszer kaptam hatalmas pofont. Először ekkor. Anyánál elszakadhatott a cérna (mutatom a példát, csak hogy érthetőbb legyen: „Rép-a, ret-ek meg-ére-tt, pir-os héj-a de fény-lett, ki meg-ette de szép let-t!” – főleg ez az utolsó let-t variáció tetszik, utólag elhiszem, hogy anya azt gondolta, direkt szívatom), nagyot lendült a keze, de nem hatalmasat, csak éppen egy cizellált, éles köves gyűrű volt rajta, így hát felszakadt a homlokom. Emlékszem – és később sokat emlegettük is – hogy együtt sírtunk. (A második sallernál én dacosan hallgattam, anya tombolt, egy hétre meglógtam ugyanis otthonról még egy mobil-nélküli kamaszkorban, el lehet képzelni…)
De Tamkó Siratót (előbb a gyerekvers írót, később az egész személyiséget) ennek ellenére megszerettem. Sőt, azt tartom, hogy a legviccesebb magyar gyerekvers az ő nevéhez fűződik – megkockáztatom, hogy kicsiként nem is feltétlenül értettem, csak azt éreztem, hogy ez nagyon jó. Ez a művecske pedig a briliáns Röviköt balladája. Az „undokabbnál undokabb bundok”-on és azon hogy „folyik a vérgőzös szlöjd” mindig behalok.
A kép – a blogot követőknek felismerhetően – Sipos Eszter kiállításban, a központi nagy képben készült. Kisgyerekként persze nem ilyen lakásban éltünk – de mindig a színekre vágytam, elhatároztam, ha nagy leszek, egy hasonló otthonban élek majd, egy olyanban, ahová Tengereczki bárhonnan szívesen visszatérne. Első emlékeim egy Kodály Köröndnél lévő, hatalmas (5 szobás, hallos) lakáshoz kötődnek. Nem véletlen, hogy a Bőrönd Ödön az egyike a leginkább berögzült verssoroknak bennem. Homály ugrik be, az erkély – és a körfolyosórács hideg sötétbarnája, a házmester néni fakult pongyolájának színe. A behúzott függönyök, és apa farmerja, a kis tér, amiben uralkodik a fabútorok sápadtsága, és a festett fal koszos-drapp árnyékai. Aztán, mikor hét évesen Halásztelekre költöztünk, kicsit színesedett a paletta, de csak amiatt, hogy az ablakunk alatt hatalmas szomorúfűz állt, lógott, hajlott – harsogott zölden, csöppet sem szomorúan. (Máshogy látta ezt a házban lakó Vera barátnőm, aki felmászott a tetejére, és arccal esett le úgy, hogy alighogy kinőtt felnőtt fogaiból, kitört rögvest az első kettő. Nagy volt a sírás, bár Vera később megvidámodott, és óriási mókákat csinált a kivehető fog-klipszével – amitől viszont a mamája lett mérhetetlenül bánatos…) Ám bent azért maradt a szürke, látom vissza a fotókon is, csak anya szemének a kékje, és apa cigarettásdobozának élő pirosa színezte a képet.
Fotó, még mindig Horváth Csaba Árpád, és ruha Tóth Virág.
