Krusovszky Dénes

Remek hét zárult a rádiószínház barátai számára, mondhatnánk hátradőlve, kikapcsolva a készüléket, mert valóban kivételesen gazdag volt ez a hét az éteri teátrum szempontjából, mégsem vagyunk felhőtlenül boldogok, sőt - ám ez rendhagyó módon nem a műsorkészítőkön múlott.

Nem egyszerű dolog a nemzeti összehülyülésről szőtt előfeltevéseinket félretolva nekikezdeni egy olyan kulturális műsor hallgatásának, aminek Tarsoly a címe, logója pedig egy szépen kidolgozott tarsolylemez. A szombat délelőtti kétórás adás ráadásul akár egy hullámvasút: néha egészen jól érzi magát közben az ember, aztán hirtelen mégis felkavarodik a gyomra.

A magyar kultúra napjának láthatóan éppen ahhoz nincs köze, amit ünnepelni volna hivatott: a létező magyar kultúrához. Csupa komolykodó gesztus az egész, csupa múltba révedés, üres szólam.

Egy 1948-as feljegyzésében írja Elias Canetti a következőt: "Isten hiba volt. Csak azt nehéz eldönteni, hogy túl korán vagy túl későn követtük el." Mindezt csak azért említem meg, mert Kukorelly Endre legújabb verseskötete, ha távolról is, de sok szállal kötődik ahhoz a problémakörhöz, amit az idézett töredék megvillant. Ugyanakkor, ha a borítóra pillantunk, egy olyan kötelet látunk, melyet már csak néhány szál tart össze, azt viszont, hogy a (különben vízszintesen feszülő) kötél két végén mi található, nem tudjuk meg. A lényeg valószínűleg az tehát, hogy itt valami, ha már csak ideig-óráig is, de - kukorellysen szólva - össze van tartva. Nem is akárhogyan, tehetjük hozzá rögtön, pedig a cím ennek éppen az ellenkezőjére engedne következtetni.

Tíz oda, tíz vissza. Ennyi személyvonat megy át naponta Hajdúnánáson. Ennek megfelelően általában kihalt, szomorkás az állomásépület is. Pedig látott szebb napokat, jut eszünkbe rögtön a gyenge közhely, csakhogy ebben az esetben ez így egyáltalán nem biztos, hogy igaz.

Pályafutása mindössze tizenöt évig tartott, de ezalatt olyan karriert futott be, ami szinte példa nélküli az újabb magyar irodalomban. Persze ehhez kellett a korai Kádár-korszak kultúrpolitikája, melyben elkötelezettsége révén kiemelt szerepet szántak neki. A szegény tanyasi tanítóból egy csapásra ünnepelt, díjakkal elhalmozott költő, országgyűlési képviselő lett, mint a mesékben. Végül pedig ő lett a vietnami háború egyetlen magyar "hősi halottja".

Nagyjából egy évtized kenyércéduláit gyűjtötte össze Szijj Ferenc a legutóbbi könyvhétre megjelent kötetében. Versekről van szó természetesen, de ezek a versek együtt valamiféle naplóformát idéznek meg, ahol cím helyett mindegyik szöveg annak a napnak a nevével szerepel, amelyiken íródott (kivéve a kötetzáró Utolsó napokat). Csakhogy szabálytalan feljegyzések ezek, hisz a napok (és így a versek) sorrendje véletlenszerű, mint az is, hogy ugyanazzal a "címmel" hány írás kapott helyet a kötetben (Péntekből például tizenkettő, míg Keddből csak öt). Ráadásul az itt közölt versek szinte kivétel nélkül meghaladják egy kenyércédula méretét.

Hét színpadi mű, hét, szinte teljesen különböző darab, az abszurd tragikomédiától a realista piaci játékon át a történelmi drámáig és a musicalig. De mindez talán nem is olyan meglepő, hisz Bereményi Géza az egyik legsokoldalúbb, legtöbb műfajban alkotó szerzőnk.