Tükörlíra - Marno János: Nárcisz készül

Könyv

"Két dudás egy csárdában: / az maga a pokol" - írja új kötete egyik első (egyébként Utóhang című) versében Marno János, és ami itt először legfeljebb tréfás bonmot-nak látszik, arról, ahogy haladunk a könyvben, hamarosan kiderül, hogy tulajdonképpen a Nárcisz készül létproblémáinak alapja és bizonyos szempontból végső tanulsága is, de ennyire még ne rohanjunk előre.

Hat év telt el, mióta legutóbbi kötete, A fénytervező megjelent, ami csak azért érdekes, mert Marno korábban egy-két évente jelentkezett új könyvvel. Bár könyvtárgyként messze nem tökéletes, verseskötetként egyértelműen az elmúlt év egyik legfigyelemreméltóbb munkája a Nárcisz készül. Eddigi recepciója alapján pedig úgy tűnik, azokat is a maga oldalára tudja állítani, akik korábban inkább kételkedtek, fenntartásokat fogalmaztak meg Marno "érthetetlenül enigmatikusnak" tartott lírájával kapcsolatban. De mi változott, ha változott valami? Tulajdonképpen csak egyetlen, de lényegi dolog: a versek kétpólusúvá váltak, vagyis Nárcisz megjelenésével a vers narrátorát eddig is analitikusan kezelő költőnek beszélgetőpartnere akadt, aki tulajdonképpen önmaga, vagy legalábbis a tükörképe, de mivel egyenrangú ez a viszony, akkor leszünk csak igazán pontosak, ha úgy fogalmazunk, hogy Marno és Nárcisz itt egymás tükörképei.

Persze már Marno korábbi lírájára is jellemző volt egyfajta dialogikus szemlélet- és beszédmód, de ez a belső párbeszéd igazán drámaivá ebben az új kötetben válik. Miközben az is megfigyelhető, s ez is újdonság, hogy versei egészen kinyílnak, kifelé kommunikálnak a könyv lapjairól. Megsokasodtak például a paratextusok, amik egyfelől, mottóként vagy ajánlásként sajátos irodalmi mozgásterüket vázolják fel, másfelől pedig (akár egy adott vershez fűzött kommentár formájában) az olvasóval is közvetlenebb kapcsolatot igyekeznek kialakítani. Felesleges és hosszadalmas lenne felsorolni az összes megidézett irodalmi figura nevét, elég annyi, hogy Rousseau-tól Petőfin, Aranyon és Kafkán át mondjuk Tandoriig ér a sor, s hogy mégsem válik irodalmi irodalommá, amit Marno itt művel, az annak köszönhető, hogy a hétköznapi élet, na meg - hangsúlyosan - az emlékezet képeit folyton saját irodalmiassága fölé erősíti az a kettős tükör, amin keresztül a beszélő kifelé tekintget önmaga mélységesen mély kútjából (ha már kiutat nem talál belőle, ahogy azt a H halálára című versben írja).

Nárcisz azokon a területeken barangol, amelyek már ismerősek lehetnek korábbi Marno-kötetekből: Vérmező, Márvány utca, Alkotás, MOM Park. Tulajdonképpen egymás életét élik (el) ők ketten, aminek megvannak azért a maga veszélyei, mert, hogy most végre visszakapcsolhassunk e recenzió első sorában idézettekhez: "az - végül is - maga a pokol". A folyamatos, már-már hiperérzékenységig (máskor: hipochondriáig) vitt (ön)reflexivitás végül általános életcsömörhöz vezet: "Mert Nárciszt, másfelől, / halálos undor fogja el önnön hangjától, / még mielőtt felismerné, s a tömegétől, / mely lényét búcsúztatva őt magába nyeli." (A vakság) Vagy máshol: "Nárcisz / a másával régóta rosszban, azért is / fordul a tekintetével az égre, / guggolva elöl, mintegy tócsaszélen." (Süketek háza) De éppen ez az az undor, amiről Marno már korábban is akart, de - Nárcisz híján - eddig csak ritkán tudott ennyire tisztán beszélni. Úgy tűnik, hogy egy tükör(kép), egy visszaverő felület hiányzott ahhoz, hogy sallangmentesen (és a kötelező önironikus körök nélkül) tudjon megszólalni ez a líra. Újabb áttétele által nem tovább bonyolódott, hanem egyenesen letisztult Marno költészete.

Ez azonban szerencsére nem jelenti egyúttal a nyelvhasználat leegyszerűsödését is, sőt, a tükörjáték éppen azáltal válik erőteljessé, hogy folyamatos működésben tartja a nyelvet, illetve (hogy újabb tükörhelyzetre ismerjünk rá) a nyelv kimerevíthetetlensége és kiszámíthatatlansága tartja játékban a tükör képét és a tükröződőt. A marnói nyelv minden jellegzetességét (már-már védjegyszerű megoldását) megtaláljuk ebben a kötetben, az egyéni szóképektől (ecsetleges, birkaviadal, részkarc, goyahír stb.) az asszociatív mondatépítésen át a szóelemző, fonetikai alapú képfűzésig: "a hátlapon / a fényképész neve: Helmuth. H mint / hal; Hedvig. Haladék nélkül semmink / se volna" (A vers titka). A legfigyelemreméltóbb azonban a ritmikai játékok fölerősödése, a rímelés "újrahasznosítása", de szerencsére nem valamiféle újkonzervativizmus jegyében, hanem inkább a hagyományt mintegy átdarálva (nem véletlen talán, hogy a daráló motívuma igen gyakori a kötetben) és visszatöltve a vers belébe: "Kopott kis tömlő a vers. [...] És Nárciszt most eszi / a kérdés, hogy kinek fogyott el akkor / a türelme, s hogy a vers csak azért-e, mert a válasz, míg él, ott romlik benne." (Romvers) Marno rímhasználata rendkívül esetleges, ami semmiképpen sem logikátlant vagy koncepciótlant jelent. Mindig az adott szöveghely nyelvi körülményei határozzák meg a rímek felbukkanását (tehát nincs rímkényszer), megoldásai széles skálán mozognak, az alig hallható belső összecsengésektől az asszonáncokon át egészen a hidegen kopogó szóismétlésekig. Jellegzetes például a (N)esze kezdete: "Karja a nyelve, és nyelve a karja, / és nem nyeli le, míg az nem akarja, / azaz a gyermek. Feje bár leharapva."

A nyelvtorlódásokat a versek egy másik szinten az értelmi síkok egymásra másolásával, egymásra préselésével egészítik ki, de éppen ebben a préselődésben mutatkozik meg lényegi akaratuk: "Nyelve, akárha borotvapenge, megszabja, / akármit gondol. Költészetről, mely a halála, / és halálról, mely úgyszólván rásózza / a verset." (Álmában) Valahol itt kell keresni a líra tétjét, amihez képest a kötet befejezése végtelenül pozitívnak látszik: "Eltűnődöm // talán vagyok." Talán vagyunk, lehet örülni.

P'Art Könyvek, 2007, 150 oldal, 1470 Ft

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.