A szerkesztő-műsorvezető Soós Andrea rövid programelőzetese után jön a hét verse. Első riadalmunk itt támad fel, ugyanis Soós bejelenti, hogy kolléganője, Kovács Anita - akiről megtudjuk, saját kedvére hétről hétre megtanul egy verset - választotta az e heti poémát, de aztán mégsem az ő, hanem a Kaláka feldolgozásában hangzik el Weörestől Az éjszaka csodái. És hiába idegenkedünk a műfajtól, el kell ismerni, hogy a veterán együttes nem szokott félmunkát végezni. A verselemzés sem marad el, és az semmiképp nem róható fel Kovácsnak, hogy ne lenne lelkes; az olyan gondolatfutamokat mégis érdemes lett volna óvatosabban kezelni, mint hogy egy alkotó megítélésében "a napi hasznosság és a nemzet életében betöltött hasznosság különválik", tehát "éles szem kell ahhoz, hogy meglássuk a mában az értéket". Ahogyan a realizmus diadalát sem bizonyítja önmagában, hogy "ha külföldre megyünk, egy híres ember házát nézzük meg", vagy hogy "József Attila sorsán mindig meg tudunk döbbenni". Ennek a művészethez magához, valljuk be, elég kevés köze van, Weöres remek verséhez meg még kevesebb.
De találkozunk tűpontos megfogalmazással is: a Nyelvészkedő című nyelvművelő magazin valóban csak nyelvészkedés. Hiába szórakoztató itt-ott, sok értelme nincs a hibásan használt közmondások és szólások felsorolásának, hiszen a műsorvezető által levont tanulság rendre kimerül ennyiben: helyesen kell beszélni. Ehhez képest meglepően gazdag a következő negyedóra veszprémi sétája. Beregi-Nagy Edit riporter előbb Rainer Pál régésszel járja körbe a tűztornyot és a várnegyedet, majd bepillant a Vass-gyűjteménybe is: a nagyszerű, egyedileg készített cipői nyomán világszerte elismert Vass László főként geometrikus-konstruktivista művekből álló kollekciója 2002 óta látogatható Veszprémben. Kár, hogy magát Vasst nem sikerült megszólaltatni, de Günther Ueckernek és az ő híres, fatáblán átütött szögekből építkező műveinek az említése önmagában is érdekessé tette volna ezt a szakaszt.
Csak ne jönne ezután a második óra zuhanórepülése. Én tényleg szívesen végighallgatnék egy Máté Péterről szóló műsort (ha már a szalagavatóra meg kellett tanulni az Elmegyeket, ez a legkevesebb), de Benkő László sztorizgatásából - azon kívül, hogy nincs valami jó formában - legfeljebb az derül ki, hogy az énekes remekül tudta a kutyaugatást utánozni. De az óra másik beszélgetése - az alaptörvénybe iszapolt Magyar Művészeti Akadémia kultúrastratégiájáról - se sokkal cizelláltabb ennél. Ács Margit, az MMA új elnökségi tagja és Soós egymásra licitálnak az individualista divatáramlatok által eltiprott nagy magyar hagyomány feltámasztását illető közhelyekkel. Ez bizonyos szempontból akár még szórakoztató is lenne, csakhogy előrevetíti azt az új nyelvet, amit az MMA és vele karöltve az Írószövetség prominensei próbálnak egyre több fórumon a magyar kultúra egyetlen érvényes beszédmódjaként beállítani - és ebben már semmi vicces nincs. Ács ennek jegyében ad remek összefoglalókat arról, hogy az MMA min is dolgozik az utóbbi időben: "erősítettük azt az öntudatot, azt az önérzetet a hagyományhoz kötődő művészekben, ami jár nekik, amihez joguk van, ami nélkül a művész egyedül érzi magát, és alkotókedve is megcsappan". Ennek legalább annyi köze van a művészethez, mint a József Attila sorsán való megdöbbenésnek Weöres verséhez. Viszont az összhang vitathatatlan a két beszélő között: miután Ács kifejti, micsoda lehetőséget kaptak ők most a kormánytól a kultúra jó irányba térítésére, Soós azt feleli: "mi is így gondoljuk, hogy a legavatottabbakat bízták meg, és mi feltétlenül hiszünk is önökben". De jó ezt hallani!
Lánchíd Rádió, február 4.
