Könyv

Nárcisz búcsúzik

Marno János: a semmi esélye

Zene

Ha máshonnan nem is, a kötethez mellékelt könyvjelző fülszövegpótló mondataiból mindenképpen megtudhatja az olvasó, hogy Marno János legújabb versgyűjteményének végleges címe nem az lett, amit korábban tervezett, illetve, amit elvártak tőle (Kész Nárcisz). Különös gesztus ez a magyarázkodás, nehéz ugyanis elképzelni, hogy a befogadói elvárás olyan erővel jelentkezett, hogy az új kötetben erre mindenképpen reagálni kellett. Valószínűleg arról lehet szó inkább, hogy Marno ezzel a képlékeny természetű (hiszen mobilis; elő- és utószóként vagy akár közbevetett megjegyzésként egyaránt jól funkcionáló) paratextussal úgy csalogatja be az olvasót a kötet labirintusába, mintha ezzel, éppen ellenkezőleg, kiutat mutatna neki. Ráadásul miközben hozzá, lírájának potenciális befogadójához szól, tulajdonképpen önmagához beszél, illetve ahhoz a valakihez, aki, mivel egyéb lehetősége nem maradt, kénytelen a verseket olvasóként megközelíteni, holott emlékszik rá, hogy ő volt az is, aki egykor megírta őket. Még el sem jutottunk magukig a versekig, máris bent vagyunk a Marno-líra sűrűjében.

Ráadásul a paratextusoknak itt még nincs végük, hiszen a semmi esélyében két rendhagyó, mottójellegű szöveg szorult a belső címlap és a kötettest nagyobb tömbje közé. Ezek közül az első egy T. S. Eliot-vers, pontosabban annak első része. A halhatatlanság suttogásai (Vas István fordításában) Eliot legtitokzatosabb, legszebb szövegei közé tartozik: egyfajta halálleltár ez, melyben a két John, Webster és Donne testi elmúlás iránti fogékonyságát idézi fel a huszadik századi utód. A tizenhatodik-tizenhetedik század fordulójának metafizikus költőit Marno úgy helyezi saját versei elé, ahogy azok a huszadik század egyik legjelentősebb mesterének tükrében látszódnak. Ez a tükörjáték egyfelől rögtön a Nárcisz-jelenségre mint Marno lírájának legutóbbi fejleményére irányítja a figyelmünket, másfelől pedig finoman megelőlegezi a kötet verseinek fő vonulatát, vagyis azt a problémakört, melynek gyökere a líra anyagának testnélkülisége vagy testen túli mivolta és a versek témájának zsigeri mélységei közötti feszültségben érhető tetten.

A másik előzékszöveg már magától Marnótól származik, de ez is amolyan kötettesten kívüli mottóként jelenik meg, és formailag is elkülönül a semmi esélye verseitől. Az Hommage a Holan szintén halálvers, a maga lényegre törő pátosztalanságában ráadásul az egyik legnagyszerűbb, amit az elmúlt évtizedek magyar irodalmában fellelhetünk. Eliot versével együtt erős ajánlat a különben nehezen felfejthető kötetcím értelmezésére is.

Legutóbbi kötetének (Nárcisz készül) befejezésében szomorúan konstatálta Marno, hogy "Vége Nárciszodnak." Dehogy van vége, az új kötet inkább azt mutatja, hogy egyfelől a búcsúzás elhúzódik, másfelől pedig az egész Nárcisz-tematikát, ha már lezárni nem tudta, fogja, és - mint egy imamalmot - még egyszer alaposan megpörgeti. Csakhogy ez a pörgetés ezúttal kissé felemás eredményt hozott. Mert miközben a versek nagy része a Marnótól remélt és elvárt gondolati, nyelvi minőséget hozza, sőt jó néhány mesteri darabot is találhatunk a kötetben (Kapaszkodj,Itt,Anna - ott érti Nárciszt félre), addig érezni lehetenyhe fáradtságot, az átlagosnál erősebb rezignáltságot és ugyanakkor valami - Marnótól - szokatlan gépiességet is néhol (Vihar,A ködben,Kis forró zene). Míg a Nárcisz készül egészen változatos szövegeket vonultatott fel mind terjedelmi, formai, mind gondolati szempontból, s éppen ezért látszott korszakváltónak a marnói életműben, és általában a kortárs magyar lírában is, addig a semmi esélyének tizenkét sorosai inkább egy helyben mozognak, tulajdonképpen átmentett és csak részben (bár ez a rész valóban ragyogó) újraértelmezett eszközökkel, témákkal operálnak, formailag pedig a jóval korábbi Daidallal mutatnak rokonságot. A nárciszi létmód és nyelvi artikuláltság a korábbi kötethez képest itt sokszor mintha puszta hangulatként jelenne meg, ami bizonyos szempontból belső, önmagával szemben is táplált kétségeit húzza alá. Talán az sem véletlen, hogy az egyik legtöbbször előforduló szó és állapot az unalom: "Unalmában // lelkiismeret-furdalása támad, / mely csakhamar újra unalomba fúl, / hatalmasabba az előbbinél. Vagy: "mire a beszéd fölfedi tárgyát, belealszol".

A kötet első felének verseiből tehát úgy tűnik, mintha Nárciszra nemcsak saját személyisége vagy az őt körülvevő környezet (a korábbi helyszínek például egyetlen kertbe sűrűsödnek), de a nyelv, a megszólalás is rászűkült volna. "Nem vagyok // szerelmes Nárciszba, sosem voltam az, / és most már látni sem bírom őt."

A feloldást egy újabb tükör-én, Anna felbukkanása jelentheti. De ki vagy mi lehet e mögött a palindrómanév mögött, akiről egyet biztosan tudunk, hogy "nem Karenina", viszont néha "született Szalainé", húsa pedig egyszer "tömöttebb lehet a vasnál", másszor "kellőképpen híg"? Bizonyára mindaz, amivé Nárcisz önmagában nem tud vagy nem akar válni, mégis lényegileg azonos vele, ahogy a versek sem különböződnek el Anna megjelenésével a korábbi részek Nárcisz-verseitől, mégsem maradnak ugyanolyanok; Anna ugyanis "ott érti Nárciszt félre, ahol maga / is mindig kettészakad". A szakadással egyszerre pedig beteljesül, vagyis éppen Nárcisz félreértésével válik külön, önállóságában pedig ő lesz az, aki "tartalmat lop az életünkbe". És éppen ez a másiktól kapott tartalom válik a nárciszi létezés folytatásának akadályává, az önmagába zárkózás felszámolásának eszközévé, vagyis Anna nem más, mint Nárcisz felébresztője, az a másik én, aki ráveszi önmaga sírjának megásására: "Szemünk ázik tőle / s az orrunk, melyet papírvitorlánkba / fújva hasítunk hullámsírt a földbe." Ezen a ponton ér véget a semmi esélye, innen visszatekintve pedig úgy tűnik, hogy az egész kötet egyetlen hosszú nekrológ volt. Halálköltészet - még ha csak egy szerep haláláé is -, valódi nehéz, megszenvedett búcsú.

Palimpszeszt-Prae.hu, 2010, 165 oldal, 2750 Ft

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.