Bár szorgalmas biológusok a megfelelő tomográfos vizsgálatok során kiderítették, hogy az emberi nevetés központja valahol a homloklebeny közelében, a látóközpont mögött található, ráadásul a nevetés folyamatát is feltérképezték, arra nem született egyértelmű válasz, hogy mi kelti fel újra és újra a vágyat az emberben erre a különös, titokzatos testi aktusra. Így vagy úgy, kétségtelen, hogy az ember elemi igénye a nevetés - és a rádióhallgató is ember. Már az első adásév szilveszteri műsorának fontos eleme volt (Strauss sokáig kihagyhatatlannak számító Denevérje után) a kabaré, és 1925 óta minden társadalmi, politikai, történelmi kataklizma ellenére tulajdonképpen töretlenül folytatódik, alakul az akkor megkezdett történet. És mi minden volt közben, az 1936-os Kacagóversenytől Örkény Kancsal Parnasszusán és Kállai István 1957-es (a személyi kultuszt először kicsipkedő) Vállalati mulatságán át Hofi Géza apoteózisáig!
A mai Rádiókabaré - ritka ez - nem csak nevében folytatója egy nagy tradíciónak, ráadásul az elmúlt néhány évben még meg is tudta újítani magát. Na, azért nem teljesen, mert itt-ott erősen erodált hangok is felbukkannak benne, és a nemzetközi humorélvonal olyan élesebb és okosabb verzióit, amit mondjuk Ricky Gervais vagy Eddie Izzard képvisel, keresve sem találjuk. Mindenesetre a Sinkó Péter szerkesztette műsor, ha hullámzó színvonalú is, legalább nem teljesen lapos, és az egy-két tetőpont végül is elviszi az első márciusi adást. Maga a konferálás az egyik: Kőhalmi Zoltán mértéktartó tónusban előadott bevezető és kísérő szövegei frappánsak, arányosak és a kellő helyen pimaszak is (például, ahol Bruti és Kovács András Péter közös dala után ennyit mond: "András volt már viccesebb is ennél", ami tény).
A műsorvezetéssel szemben a különálló produkciók arányossága már jóval problematikusabb. Tulajdonképpen nincs olyan jelenet, amiből minimum a negyedét ki ne lehetett volna hagyni, mintha a szerzők, attól tartva, hogy nem lesz elég az anyag, egy-egy helyzet kicsiszolása helyett inkább a felpumpálásukba fektettek volna energiát. Pataki Balázs jelenete, A hummeresek titkos élete amellett, hogy elhelyez néhány szépen pukkanó poént ("rendszámszlovákok vagyunk", "a Hummer napjaink makkos cipője"), magát az abszurd szituációt nem tudja kibontani igazán, így hamar szürkülni kezd, amit még a Schmitt Pál-poénok sem tudnak feltartóztatni. Apropó, Schmitt: hogy a köztársasági elnök - Orbán Viktor mellett, talán be is előzve őt - a műsor sztárja és legtöbbet emlegetett figurája, a kabaré élességére nézve örömteli, Magyarország szempontjából meg, ugye, kevésbé.
Ahogy az sem különösebben felemelő pillanat, amikor bejelentik a műsor nagy visszatérőjét, Usztics Mátyást. Meglennénk nélküle. Egyfelől, mert magának írt jelenetéből - amellett, hogy nem vicces - árad a nyolcvanas évek áporodottsága, másfelől meg mert nem hevertük még ki, hogy gyermekkorunk Kisvárosának sármosan idióta Hunyadi János (persze ez is milyen, hogy így hívják!) főtörzsőrmestere később gárdaegyenruhában bohóckodott a Várban.
Még szerencse, hogy az adást záró Hungaropoly feledtetni tudja ezt a megrázkódtatást. Lorán Barnabás és Litkai Gergely jelenete, bár nem túl eredeti a kiindulási alap, legjobb pillanataiban képes megmutatni, hogy miért fontos műfaj a kabaré. A társasjátékot játszó apa (Hadházi László) és fia (Aradi Tibor) egyszerű, de ügyesen felépített poénokkal reagál a napi történésekre. Mondjuk a gyerek kérdésére, hogy mi az a kompenzáció, a válasz: "az, amikor anyád odaégeti a vacsorát, de kétszer szed". Hogy mi az egykulcsos adó? "Olyan nemzeti együttműködés, ahol a szegények segítenek a gazdagoknak, nehogy ők is szegények legyenek." Ez végül is elég ütős. Az ilyen apró, de pontos megjegyzések éltetik ezt a műfajt, illetve az olyan tömör jellemzések, mint amivel a társasjáték-figuraként felbukkanó miniszterelnököt írja le a kisfiú: az elégedett focista. Persze van valami zavarba ejtő abban, ahogy erre a felszabadultan független hangra felkapjuk a fejünket, és önkéntelenül bátornak is érezzük. Vajon ismét a politikai beszéd szelepe lesz a Rádiókabaré? Jó lenne ezen a felvetésen is nevetni tudni.
MR1-Kossuth rádió, március 3.
