Össze van tartva - Kukorelly Endre: Mennyit hibázok, te úristen

Könyv

Egy 1948-as feljegyzésében írja Elias Canetti a következőt: "Isten hiba volt. Csak azt nehéz eldönteni, hogy túl korán vagy túl későn követtük el." Mindezt csak azért említem meg, mert Kukorelly Endre legújabb verseskötete, ha távolról is, de sok szállal kötődik ahhoz a problémakörhöz, amit az idézett töredék megvillant. Ugyanakkor, ha a borítóra pillantunk, egy olyan kötelet látunk, melyet már csak néhány szál tart össze, azt viszont, hogy a (különben vízszintesen feszülő) kötél két végén mi található, nem tudjuk meg. A lényeg valószínűleg az tehát, hogy itt valami, ha már csak ideig-óráig is, de - kukorellysen szólva - össze van tartva. Nem is akárhogyan, tehetjük hozzá rögtön, pedig a cím ennek éppen az ellenkezőjére engedne következtetni.

Egy 1948-as feljegyzésében írja Elias Canetti a következőt: "Isten hiba volt. Csak azt nehéz eldönteni, hogy túl korán vagy túl későn követtük el." Mindezt csak azért említem meg, mert Kukorelly Endre legújabb verseskötete, ha távolról is, de sok szállal kötődik ahhoz a problémakörhöz, amit az idézett töredék megvillant. Ugyanakkor, ha a borítóra pillantunk, egy olyan kötelet látunk, melyet már csak néhány szál tart össze, azt viszont, hogy a (különben vízszintesen feszülő) kötél két végén mi található, nem tudjuk meg. A lényeg valószínűleg az tehát, hogy itt valami, ha már csak ideig-óráig is, de - kukorellysen szólva - össze van tartva. Nem is akárhogyan, tehetjük hozzá rögtön, pedig a cím ennek éppen az ellenkezőjére engedne következtetni.

Az Egy gyógynövény-kertről írt és azóta sokat idézett kritikájában Radnóti Sándor azt mondja, hogy "Kukorelly Endre verseinek hasznukra válik, ha kötetben olvassuk őket." Ez az állítás, hiába majd' húsz éve hangzott el, mit sem veszített érvényességéből. A legutóbbi gyűjtemény, a Kicsit majd kevesebbet járkálok megjelenése óta kilenc év telt el, s ez alatt az idő alatt csak találgatni lehetett, hogy a gyerekversek mellett és a próza árnyékában keletkező újabb lírai szövegek milyen irányba viszik tovább Kukorelly költői életművét. A most kiadott könyv ebből a szempontból is egészen érdekes képet mutat, hiszen egyfelől, a felszínen, mintha mi sem történt volna, ott folytatódik minden, ahol 2001-ben abbamaradt, másfelől azonban azok az egészen finom elmozdulások, hangszínváltások, amik csak most figyelhetők meg jobban, hogy kötetté állt össze az anyag, mintha a lírikusi továbblépés lehetőségét és igényét jelentenék be.

Ennek megfelelően egyfajta öszszegző attitűd is megfigyelhető a Mennyit hibázok... szövegein, de akár már a cikluscímeken is, hiszen a kilenc részre osztott (kis nyomdai szépséghiba, hogy két negyedik ciklus van, de nincs ötödik) kötetben többek között (irod) (mint irodalom), (volt) (mint múlt) vagy (kert), (szív), (élet) és (hely) címkével ellátott részeket találhatunk. Ez utóbbi ráadásul egyetlen TündérVölgy című kisciklust foglal magába, de ezen kívül is vannak még itt korábbról ismerős címek (például Élet és nem ezeket ismételgetik, Test, Lélek). Persze az így jelzett témák Kukorellyt már a kezdetektől foglalkoztatják. Azt is mondhatjuk, hogy éppen azért küzdött eddig és küzd folyamatosan (leginkább: a nyelvvel), hogy ezekről beszélhessen, hogy olyan versközeget teremtsen meg, melyben ismét érvényesen hangozhat el a szív, a lélek vagy akár a haza szó. Csakhogy a mostani kötet mintha mindezt megfontoltabban, rendszerezettebben tenné, egy, az eddigieknél lényegre törőbb, letisztultabb kompozícióba illesztve az egyes darabokat - ami másfelől persze azt is magával hozza, hogy kevésbé sokszínű, kevésbé rétegzett a mostani anyag.

A líranyelv, a sajátos Kukorelly-beszéd is a megelőző kötetek retorikájának közvetlen folytatásaként mutatkozik meg, mégis mintha a szótagok, a szavak és a mondatrészek rendezettsége ebben a pillanatban írna felül bizonyos, a korábbi (és főleg: a korai) Kukorelly-szövegekről kialakult és berögzült kritikusi megállapításokat. Szó sincs arról, hogy ne lenne kompozicionáltság ezekben a versekben, hogy a köznyelvi roncsolt, pongyola beszéd szabályozatlansága uralná a megszólalást, irányítaná a szövegképződést, éppen ellenkezőleg, nagyon is tudatos, megmunkált, át- meg átgyúrt líranyelv jelenik meg itt. Az persze nyilvánvaló, hogy a megszólalás hétköznapisága hatással van Kukorelly lírájára, versei ugyanis, ahogy azt Földényi F. László - szintén elég régen - megírta róla: "nem a zavaros világgal szegülnek szembe, hanem éppen annak zavarosságából merítenek erőt". De éppen ettől érvényesek, és ettől lehet érvényes a hagyományhoz fűződő viszonyuk is, szemben a magukat hagyománytisztelőkként pozicionálók sokaságáéval. A befogadás ezen anomáliájáért persze elsősorban a magyar irodalom, azon belül is különösen a líraértelmezés legutóbbi időkig ható kő-konzervativizmusa, és a hagyománytárára jellemző fájdalmas (ős-, neo-) avantgárdhiány okolható.

Ezen a problémán azonban, úgy látszik, Kukorelly lírája már szerencsésen átlépett. Legalábbis ezt támasztja alá a gyűjtemény talán legjelentősebb szövege, az Arany Vojtina ars poétikáját megidéző Vojtina-redivivus: "Ha verset írok, én fogom ceruzámat, / Vagy mi a bánat'! / Van külön én. Szintaxis és szavak, / Írok, s mintegy összeállítanak". Majd a programadónak is tekinthető lezárás: "Ha írsz, javítsd át, húzd át, írd fel újra. / Szívig érjen. Hagyd, hogy a szíved szúrja, / Belülről ki. Valahogy átmegy rajtad, / Ha el nem felejted. Ha el nem rejted." Kitapintható persze ezekben a részletekben is a játék, az irónia, de távolról sem a kifigurázás a cél, hanem, ha lehet ilyet mondani (lehet), akkor a releváns irodalmi gondolat komoly iróniája csapódik le itt.

A kötet szövegeinek nagy részére ugyanez a hol felszabadult, hol szorongva is tisztán megszólaló, testet (és nyelvet) öltő komolyság jellemző. Külön érdekessége a Mennyit hibázok...-nak, hogy bár jól átgondolt, magabiztosan felépített kompozícióval rendelkezik, az utóbbi években különösen népszerűvé vált, jobb szó híján talán koncept-köteteknek nevezhető, összefogott, de gyakran túlzottan egynemű verseskönyv-struktúrákhoz képest itt kimagasló, tartópillér-jellegű szövegek is vannak. A Vojtina-redivivus mellett ilyen a Borbély Szilárdnak ajánlott Végső Dolgok és különösen a remek és megrázó Naplóvers, mely egyébként az utóbbi idők legemlékezetesebb istenes verseként is értelmezhető - s nem mellesleg Canetti-idézetünkre is rezonál. Elég csak két rövid részletét felidézni, egyiket a vers középpontjának tájékáról: "Isten amúgy nincs / Otthon nincs az anyósomnál / Nincs csak amikor beszélek hozzá anyósom nincs", a másikat pedig a lezárásból: "Isteni az élet / Isteni mint a csokis mignon 1965-ben a Lukács Cukrászdában / Isten becsúszik a többi közé kulturáltan beleolvad // A környezetébe baszd meg már egy / fától is be / ijedek."

A mennyit hibázok, te úristen lényegi eredménye tehát valahol ott keresendő, ahol a nyelvi relevancia-tartományban gyökerező hibapoétika egy más típusú értelmezési tartomány számára nyitja meg magát. Úgy változtat pozíciót, hogy a megelőző helyzetét is megőrzi, s nem mellesleg mindeközben arra is érvényes válasszal szolgál, hogy mi miatt van ez a rezgés, ez a nyugtalanság az emberi viszonyokban, mi miatt találunk ki mindenfélét az alagúttól a joghurton keresztül az irodalomig. Íme: "A nem / nagyon leírható, elbaszott kétségbeesés miatt."

Kalligram, 2010, 120 oldal, 2100 Ft

Neked ajánljuk