Hét színpadi mű, hét, szinte teljesen különböző darab, az abszurd tragikomédiától a realista piaci játékon át a történelmi drámáig és a musicalig. De mindez talán nem is olyan meglepő, hisz Bereményi Géza az egyik legsokoldalúbb, legtöbb műfajban alkotó szerzőnk.
Ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy úgy tűnik, az elmúlt másfél évtizedben mégis valamiféle műfaji beszűkülés ment végbe Bereményi pályáján. Hova tűnt a próza? - kérdezhetnénk, hisz az 1994-ben kiadott elbeszélésválogatás (A feltűrt gallér) óta (mely a korábbi regény, a Legendárium egyes, önállóan értékelhető fejezeteit is tartalmazza) nem publikált prózai munkát. Pedig a hatvanas-hetvenes évek fordulóján (az emblematikus A svéd király című kötet 1970-es) feltűnt nemzedék egyik legnagyobb prózai tehetségének éppen ő ígérkezett. Hogy végül is másképpen alakult, az még inkább az utóbbi évek drámai munkáira irányítja a figyelmet, ám ez nem tesz jót az összképnek. Az új kötet is mintha azt a diagnózist támasztaná alá, hogy valahol a kilencvenes évek közepén az életmű fordulóponthoz érkezett, amit a már említett válogatott elbeszéléskötet, valamint az azzal párhuzamosan megjelent életműinterjú is jelzett. Ezt a forduló-, vagy ha tetszik, tetőpontot azonban egy mély válság követte.
A legkorábbi darabok a legizgalmasabbak. A hetvenes évekből három dráma került be a válogatásba, a Kutyák, a Légköbméter és a Halmi vagy a tékozló fiú. Az első és egyben kötetnyitó Kutyák abszurd esküvői szellemjátéka - ahogyan majd a trilógia másik két darabja is tenni fogja - a szocializmus hétköznapjainak nem éppen hétköznapi látleletét adja. Az ifjú pár és az örömapák, örömanyák gyülekezete, valamint három kísértet és egy kutya éppen elegendő ahhoz, hogy az elfojtások, élethazugságok és többszörös félrelépések belterjes tablóját felrajzolja. Mellébeszélés van, bratyizás és öngyilkosság. Hetvenes évek. A vőlegény mindeközben szó szerint is lemegy kutyába, és előbb a kísértetektől kapott három plusz orral, majd a darab végén már azok nélkül is kiszagolja a bajok forrását: "Elhasználódott a levegő." Nyilván nem véletlen, hogy ezt a drámát csak húsz évvel a megírása után mutatták be.
A Légköbméter hasonló hangnemben szól a - mondjuk így, idézőjelek között - "korabeli lakáshelyzetről". Minden zsúfolt persze, sehol egy köbméternyi szabad levegő, de leginkább a félelmek, traumák és rossz lelkiismeretek sűrűsödtek össze. Csak egy apró szikra kell, s mindez a levegőbe repül (hogy aztán szinte változatlanul érjen végül földet). Jelen esetben a Kiskatona pofátlansága, ahogy helyet próbál szorítani magának és menyasszonyának egy hamisítatlan budapesti bérházban, amire minden lakó a saját rémképei alapján reagál. "BÍRÓ: Kétnapi hideg élelem, váltás fehérnemű? KISKATONA: Ne haragudjon, kérem... BÍRÓ: Maga csak a kötelességét teljesíti. Szóval, Bíró névre jött? KISKATONA: Csak úgy benyitottam ide, ez az igazság. [...] BÍRÓ: Maradhatok? Nem telepítenek ki?" A tételmondat pedig így hangzik: "Ez olyan idő, amikor várni kell tudni."
A Halmi ugyanez a világ - a mitikus szinten. A kamasz Halmi-Hamlet belső udvarokban, pesti utcákon csavarog, miközben mostohaapja, Kondor elvtárs (!) igazi proli Claudiusként bámulja a tévét, vagy éppen egy repülőmodellel játszik, a valódi apa pedig nem szellem, hanem egy Amerikából hirtelen hazatérő emigráns, aki fiának 56-ról mesél. Itt ez a lényeg, ez volt az igazi árulás: "APA: Én leszámoltam a múltammal, az öcsém következetesnek hitte magát. Tudod, mi történt 56-ban? HALMI: Ellenforradalmat csináltatok, vagy csináltak ellenetek. APA: Ezt az öcsém állítja. Az forradalom volt." De a darab igazi fordulata mégsem e kimondott szavakon múlik, hanem azon, ahogy mindezek után Halmi hirtelen negatív szereplővé válik, mondhatni, elaljasodik: barátait ráveszi, hogy erőszakolják meg az enyhén szellemi fogyatékos Lilit (Ophelia), amivel persze elindítja a szerencsétlenségek sorozatát, majd eltűnik a színről. Még egyszer visszatér, de akkor már minden lezajlott, már csak az ő halála van hátra: egy őrült, akiben apját véli felismerni, megfojtja. "Meghalt. A többi néma semmi." Mondja barátja, Horváth, de ez nem igaz. Még következik egy jelenet, ahol a túlélők a felejtésre biztatják egymást: Kondor elvtárs (a mindent megúszó Claudius) és Levente (Laertes).
A hetvenes évek nem hibátlan, de ma is átélhető feszültséget hordozó darabjait azonnal egy kilencvenes évekbeli követi (Az arany ára). A nyolcvanas évek két adaptációja (A Werthert már megírták, Párizsi élet) valamiért kimaradt, ugyanúgy, ahogy egy harmadik, az 1992-ben bemutatott, Heinrich Böll kisregénye alapján készült Katharina Blum elvesztett tisztessége. Valószínűleg nem azért, mert adaptációk, hisz akkor a Szabó Magda regényéből készült darab se fért volna be. A Katharina Blum...-ot kihagyni mindenesetre hiba volt, egészen érdekes irányba mozdíthatta volna el a válogatás politikai karakterét.
De tulajdonképpen átirat Az arany ára is. Bereményi ekkor saját korábbi forgatókönyvét, a nagy sikerű Eldorádót vitte színpadra. Nem véletlenül ez a kötet címe. Egyfelől a komoly filmeskarriert maga mögött tudó szerző első igazán nagy sikere volt ez 1988-ban, másfelől pedig úgy tűnik, Bereményinek saját gyermekkori világából sikerült felhoznia a legerősebb karaktereket, a legérdekesebb történettel együtt. De sajnos mindez elsősorban a filmre igaz. Mintha a közegváltás vagy a két munkafázis között eltelt hat év nem tett volna jót az anyagnak. A filmből ismert mondatok, jelenetek itt is elő-előbukkannak, de gyakran mintha a levegőben lógnának, kissé könnyedén lennének egymás után felskiccelve. Felesleges például a darab elején - a filmmel szemben - túlmagyarázni az arany eredetét, az orosz katonák megjelenése ezért határozottan zavaró. Hasonló, bár inkább a színházi körülményekből fakadó kényszerű változtatás az 56-os jelenetek elhagyása. Csakhogy ezek nélkül a dráma sokat veszít lendületéből, s éppen az a tetőpont hiányzik belőle, ami a filmben még megvolt. Minden bizonnyal ebből következik az a dramaturgiai, vagy ha tetszik, logikai megbicsaklás, ami Az arany árának befejezését igencsak kérdésessé teszi. Bár Monoriné jóslatszerű, nagyon fontos mondatai itt is elhangzanak: "Szent Isten! Te úgy fogsz meghalni, mint egy kutya", a drámában ez másként történik. Férje, a megöregedett, kiégett kereskedő, miután mindent elrendezett a vagyona körül, kvázi öngyilkosságot követ el (kényszeríti segédjét, hogy szúrja le), ami azonban teljesen idegen addigi karakterétől. Mennyivel hitelesebb volt, ahogy az abszolút önző, csak a haszonnal törődő Monorit a forradalom káoszában egyszerű vakbélgyulladása végezte ki. Mégis, minden kétely ellenére, Az arany ára az egyik legjobb darab a kötetben, ráadásul olyan erőteljes képet rajzol egy már-már elfelejtett világról, amiért megéri újraolvasni, -játszani.
Sokkal problémásabbak viszont a kötet második felének drámái. Ezek a munkák egy átmeneti korszaknak, vagyis a kilencvenes években elért tetőpontot követő, kissé bizonytalan útkeresés időszakának a lenyomatai. A Shakespeare királynője, valamint a Laura azonban nem hozott komoly előrelépést. Míg a történelmi darab ott bukik meg, hogy saját műfaji kereteit nem sikerül igazán érdekes tartalommal megtölteni - szétfeszíteni pláne nem -, addig a Laura inkább éppen azzal válik parodisztikussá, hogy egy arra alkalmatlan formát, a musicalt olyan politikai, társadalmi, sőt történelmi nyersanyaggal próbál meg feltölteni, mely szükségszerűen túlcsordul valahol. Persze nagyszerű ironikus gesztus lehetne a rendszerváltás időszakának, az úgynevezett rendszerváltó elitnek egy musicalben állítani "méltó" emléket. De sajnos a darab legtöbb állítása azokhoz a jól ismert közhelyekhez tartozik, amelyekért nem kell a színházig elmennünk, ez a gyengeség pedig éppen az irónia élét csorbítja ki, nem is kicsit.
Az említettekhez képest Az ajtó már inkább az útkeresés végét, a továbblépés lehetőségét jelzi. Szabó Magda regényének adaptációja mintha Az arany árának realista ábrázolásmódjához térne vissza, ugyanakkor más problémakörhöz. A prolik, seftelők és tolvajok pitiáner hatalmi harcai után a polgári értelmiség kissé naftalinillatú identitásproblémái felé fordul Bereményi (tegyük hozzá, keresve sem találhatott volna ehhez jobb alkotótársat Szabó Magdánál). Ez pedig Az ajtó és a forgatókönyvíró-rendezőként jegyzett Régimódi törté-net sikere után ésszerű döntésnek látszik.
Az ajtó a kötet utolsó darabja, vagyis ha olvasása után visszatekintünk, láthatjuk: bár Bereményi Géza teljes drámaírói életműve nem került be a könyvbe, az itt olvasható darabok mégis egy figyelemre méltó ívet rajzolnak fel, olyan pályát, melynek érdekessége éppen sokrétűségében rejlik, amit azonban más szempontból ugyanannyi joggal gondolhatunk egyenetlenségnek is.
Napkút Kiadó, Budapest, 2007, 336 oldal, 3190 Ft
